Könyvtalálkozó - információmegosztás

Az utolsó virtuális órán egy kellemes hangulatú éteri könyvtalálkozónak lehettem részese. Érdekes volt a különböző perspektívákat meghallgatni, hogy ki mit miért választott. Kisebb meglepetésként ért, hogy több olyan könyv is felvonult idézetek tekintetében, amelyeket jó magam is olvastam és kedvenceimként tartom számon. A közös kedvenceknél voltak hasonló érvek, de meglepő szempontok is, amelyekre nem gondoltam volna, mégis mélyen egyet tudtam érteni velük. Volt olyan idézet, ami annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem - ha egyelőre nem is könyv formájában - de a film verzióját megismerem. Nem bántam meg, remekül szórakoztam.  Az én idézetem a következőképen hangzott Szepes Mária Vörös Oroszlán című könyvéből:

"Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére... de idővel belejön az ember."

Számomra azért jelentős ez a könyv, mert teljesen megváltoztatta az életszemléletemet. Háromszor olvastam el összesen és mindháromszor egészen más értelmet nyert bennem ez az írás. Talán nem véletlenül éltem meg pont három egységben a könyv mondanivalóját.

Amit az idézetemmel kapcsolatban elmondtam a klubtagoknak, az lényegében egyfajta szabály, amit kisebb, nagyobb sikerrel, de igyekszek betartani. Nem szabad beleszólni mások életébe, mindenkinek magának kell megélnie a hibákat és csodákat, mert ugyanaz a dolog az én szememben egészen más értelmet nyer, mint egy másik emberében, még akkor is, ha a saját tulajdon testvéremről van szó. Nagyon nehéz lecke volt, de a béke és a bizalom, amit ezzel nyertem úgy érzem pótolhatatlan kincs az életemben.

A másik oldalról, magamra vonatkoztatva sokak szemében makacskodásnak tűnhet, hogy a döntéseimbe, sorsom folyásába nem engedek beleszólást. A kritikát is nehezen tűröm, legfőképpen abból a meggondolásból ellenkezem a kritikákkal, hogy amíg nem ismeri valaki az A-B-be az utat, amit megjártam, nem láthat rá egészében a döntéseim miértjére. Egyfajta kompromisszumot igyekeztem kötni magammal. Nem hagyom, hogy beleszóljanak abba, hogy mit miért teszek, cserébe igyekszem ezt a jó szokást másokkal szemben is gyakorolni fordítva. 

A következőkben röviden reflektálnék a többiek idézeteire is, hogy mik voltak az első asszociációk, amik velük kapcsolatban megfogtak engem. Nem emelek ki kedvencet, nem is tudnék és nem is akarok.

RRTundi idézete: 

"S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: "Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok." "

Számomra ez az idézet mély igazságot rejt magában. Az ember attól ember, hogy igazán mélyen tud érezni, örömöt, bánatot, boldogságot, de fájdalmat is. Úgy gondolom, hogy a fájdalom minden negatív velejárójával együtt végső soron egy irányjelző, egy pihenő sziget, ahol van időnk átgondolni az életünket, ahol van esélyünk változtatni mindazon, ami a fájdalomig vezetett.

HabosVilla idézete: 

"– Nem akarja tudni, ki vette ki? – kérdezte a felesége türelmetlenül.
– Nem én akarom tudni, hanem maga akarja elmondani."

Mindaddig, amíg nem néztem meg a filmet ( a könyv verzió is már tervbe van véve ) addig nem igazán értettem az idézet lényegét. De aztán a szereplők tükrében minden kivilágosodott. Csodálatos történet a Büszkeség és balítélet, csak ajánlani tudom. 

Horváth László idézete:
“After all this time?"
"Always...”

Már az idézet is sokatmondó, de maga a Harry Potter könyvek hangulata, humora, szeretet és életigenlése, ami mély nyomot hagyott bennem. A varázslatos világa, a karakterek, mitikus lények felejthetetlenné tették gyerekkoromat.

Kamjenbrigi idézete:

"Születésünk pillanatától halálunk percéig életünk egy folyamatos utazás. A táj, az emberek és a vágyaink is változhatnak, miközben a vonat megállíthatatlanul halad tovább. Az élet maga a vonat, nem az állomás." 

Erről az idézetről az jutott eszembe, hogy az utazás, maga az élet egésze a fontos, az élmények, az életszakaszok, mint megállók szükségesek. Egyet sem szabad kihagyni belőlük, de leragadni bármelyik megállónál, úgy hogy nem éltük meg a hátralévő többit a legnagyobb botorság, amit elkövethet maga ellen az ember. 

 
KrisztinaB idézete:

„Szépek vagytok, de üresek – mondotta még nekik. – Értetek nem halhat meg az ember. Az én rózsámról is azt hihetné a közönséges járókelő, hogy hasonlít hozzátok. De ő egymagában fontosabb, mint ti valamennyien, mert én megöntöztem. Mert üvegburát borítottam rá. Mert szélvédővel óvtam. Mert elpusztítottam a hernyóit (kivéve azt a kettőt-hármat, a pillangók miatt). Mert hallottam panaszkodni vagy dicsekedni, sőt olykor egy szót se szólni. Mert …az én rózsám.” 

A kisherceg meséjében a világ legfontosabb leckéi benne vannak, ezért is nagy kedvencem ez a könyv is. Számtalanszor elolvastam, hangoskönyvben meghallgattam, élveztem és töprengtem rajta. Ez az idézet több okból is kedves nekem. Egyik oldalról az én rózsáim a macskáim. Számomra a legszebbek, legkülönlegesebbek. Az én szememben csak ők léteznek. Másik oldalról a kertészkedésbe is belekezdtem és sosem gondoltam volna, hogy lehet annyira aggódni és örülni a kis hajtásoknak és magaménak érezni az aprócska virágokat. 

Sum Anachen idézete: 

"Néhányat a magam szórakoztatására írtam, pontosabban azért, hogy egy ötletet vagy képet kiűzzek a fejemből és papírhoz szögezzek; nekem ez éppen elég ok az írásra: kiengedni a démonokat, hadd repüljenek."

Erről a versírás jutott eszembe. Magam is mindig azt mondom, hogyha kérdezik miért is kének írok, hogy magamnak, magamért. Minden versem egy emlékfoszlány, egy bánat, néha öröm, démonok és vágyak, amiket apró betűk rácsai mögé zárok a papírlapon. Az írás a legjobb önismereti terápia úgy hiszem.


LeilaniTA

“Ha képesek vagyunk egy másik ember iránt őszinte elfogadást érezni és ezt kimutatni, ezzel hatalmas segítő tényezővé válunk a számára. Az, hogy olyannak fogadjuk őt el, amilyen, komolyan elősegíti, hogy a kapcsolatban fejlődhessen, előreléphessen, előnyére változzon, megtanuljon problémákat megoldani, az érzelmi egészségirányába mozduljon el, termékenyebb, alkotóbb legyen, és belső lehetőségeit jobban megvalósíthassa. Hiszen az élet egyszerű, de gyönyörű paradoxonja: ha úgy érezzük, hogy valaki őszintén elfogad olyannak, amilyen vagyok, akkor máris hajlandó vagyok elmozdulni e pontról: elgondolkozni, hogyan szeretnék megváltozni, fejlődni, mássá válni, még inkább azzá, amivé válnom csak lehetséges.”

Ez az idézet áll a legközelebb az enyémhez. Hasonlóan fogja fel, hasonló igazságokat rejt magában. Az elfogadás az egyetlen útja annak, hogy ne szóljunk bele mások életébe, hogy hagyjuk a maga útját járni. Ha képesek vagyunk rá, akkor elnyerhetjük a másik ember bizalmát. Aztán ki tudja, lehet, hogy csupán a bizalom hiányzott eddig, hogy helyesen cselekedjen.