Élethosszig tartó szocializáció, avagy állampolgársági kérelem az információs társadalomba

A társadalomba történő integráció, az értékek és normák átvétele már kisgyermekkorban megkezdődik a szocializáció folyamatával. Elsődleges szocializációs színtérként a családnak meghatározó szerepe van a magatartási minták elsajátításában. A gyermek követi, utánozza a szülői modellt. Az iskola másodlagos szocializációs színtérként lép fel. Mivel a gyermekek eltérő értékrendszerrel érkeznek, az iskolának nincs könnyű dolga az általa fontosnak vélt normák elsajátításában, belsővé tételében, és ezek a különbségek az iskolás évek alatt sem csökkennek. 

A szocializációval a társadalom elfogadott tagjává válunk. Nem hiszem, hogy a szocializáció a gyermek életre nevelésével egyenlő. Ugyanez a folyamat zajlik le más-más színtérben egy külföldi nyaralás, vagy hosszabb távon egy külföldi munkavállalás, esetleg bevándorlás esetében. Mindig a belépni vágyó alkalmazkodik az új helyzethez, megtanulja a szokásokat, elvárt viselkedésmódokat, hogy a közeg befogadja. Egy csoportba történő felvételnél - legyen az munkahelyi-, tanuló-, szabadidős-, egyházi-, stb. csoport  - az új tag már kialakított szabályokhoz alkalmazkodik, megtanulja a csoport működési rendjét.

Az információs társadalom nem a sajátunk, nem kaptunk hozzá szabályzatot sem a szülőktől, sem az iskolától, egyszerűen szembejött velünk az életünkben, és eldönthettük, tagjává kívánunk-e válni, vagy távol tartjuk magunkat tőle annak minden hátrányával együtt. Ebben a társadalomban digitális állampolgárok élnek, a szerencsésebbek digitális bennszülöttként, mások digitális bevándorlóként. Digitális bevándorló vagyok. Egy bevándorló… kicsit mintha bosszantana ez a kifejezés, kicsit mintha máshova szeretnék tartozni, de a születési dátumomon nem tudok változtani, és egyébként is azt gondoltam eddig, hogy egész jól elboldogulok a digitális világban. Ahhoz, hogy a technológiai fejlődés a mindennapjainkba beférkőzzön, szemléletváltásra van szükség, amire pedig az iskola tökéletes helyszín lehetne. Sajnos azonban a közoktatás kötött, merev, egyirányú kommunikációját vette át a felsőoktatás is. Az információs technológia elterjedését nehezíti, vagy inkább lehetetleníti el, hogy csupán előadó központú, frontális szervezésű tanításban volt részünk. A felsőoktatásban is pedagógiai végzettséggel és közoktatásban szerzett gyakorlattal oktatnak. Azon csekély számú oktató, aki megpróbálja mégis a résztvevő központú módszereket előnyben részesíteni, általában elég nagy ellenállásba, passzivitásba ütközik a hallgatók részéről is. Ennek oka, hogy frontális tanítási módon szocializálódtunk, megszoktuk, hogy nem veszünk részt érdemben a tanítás-tanulás folyamatában, passzívak vagyunk, és elzárkózva otthon sajátítjuk el az anyagot. Szorosan kapcsolódik az előzőekhez, hogy csoportmunkában sem volt részünk a főiskolai évek előtt. Nem az “oszd meg és uralkodj” elven nőttünk fel, hanem a “mindenki a maga szerencséjének a kovácsa” elven. Értem ez alatt azt, hogy információ-birtoklást, vagy új nevén információ-féltékenységet neveltek belénk. Nem csoda, ha az azonos környezetből érkező oktatók is ugyanezt teszik: ma már többségük rendelkezésre bocsátja az előadáson vetített diasorát, de valamennyien találkoztunk olyan tanárral is, aki saját szellemi termékét nem volt hajlandó kiadni kezéből, miután tudását szóban már átadta. 

A mai elzárkózott viselkedésünk abból ered, hogy mindig megmondták, mennyit érünk a “tanulói piacon”. Az értékelés kizárólag szummatív volt, és az ötös skálán a legjobb osztályzatot elérő tanuló sem kapott tényleges visszajelzést teljesítményéről. Minőségi, szöveges értékelést - az alapképzést záró szakdolgozat kivételével - a mesterképzés előző félévében kaptam. A visszajelzés rendkívül fontos a fejlődésben, mert irányt mutat. Teljesen mindegy, hogy ezt oktató, hallgató, kívülálló teszi meg, de szükség van az interakcióra, különben kevés önbizalommal állunk neki a tudásmegosztásnak. Igényeljük is a reflexiót, de tartunk is tőle, ez a kettősség jellemzi az információ megosztási hajlandóságot. 

A közösségi tudásalkotás számomra egy új világ. Kicsit hasonlít a modellkövetésre, mert ha valaki hasznosat alkot, azzal vezeti a másikat, hogy ugyanígy tegyen. A lassú elterjedésben a felelősség kérdése is állhat, hiszen a tudás megosztójában megvan a hibázás lehetősége. Szemléletbeli változásnak kellene végbemennie ahhoz, hogy ne féljünk tartalmat megosztani és visszajelzést várni. Ahogyan a kamaszkorban, mindenki tartozni szeretne valahová, értéket szeretne létrehozni, és ehhez támogatást vár. Olyan ez a kurzus, mint a kapu az információs társadalomba, ahol sorban állunk, hogy bebocsátást nyerjünk. Az állampolgársági kérvény teljesíthető egy könnyebb és egy nehezebb, de tartalmasabb úton is. Utóbbi fő motiváló ereje újdonságában és tenni akarásában van. Éltető ereje a közösség, ami a tudást feldolgozza és alkotja, egészen addig, amíg a közösség létezik. A kulcs tehát az érdeklődés fenntartásában rejlik. Szerettem volna egy gyors véleménykutatást végezni a csoporttársak körében a blogbejegyzéshez, hogy milyen módon fogják teljesíteni a kurzust és miért, de a feladatmegoldásra vonatkozó szavazással értelmét vesztette az ötlet, és az eredményeket látva, a levelező tagozatos hallgatók körében feltett kérdésem torz képet mutatott volna. Az alap felvetésem, hogy nappali tagozatos hallgatók körében népszerű lesz a gyakorlati feladatmegoldás, míg levelező tagozaton a munka miatt kevesebben vállalják a több idővel járó heti teendőket. Várakozásommal ellentétes eredmény született a szavazáson a nappali és levelező tagozatra járók arányában. A levelező tagozatos hallgatók nagyobb számú részvételét a közös munkában azzal tudnám magyarázni, hogy részesei szeretnének lenni a tanulásnak, tapasztalni szeretnék azt, amit el kell sajátítaniuk. Az általam könnyebbnek ítélt utat választó - nagy részben - nappali tagozatos hallgatók döntését nem szeretném általánosítani, egy érintett formáljon inkább véleményt.

A közösségi tudás létrehozásának széles körben ismert tere a Wikipédia. A fogalomra keresve a Google első találataként a Wikipédia hálózatalapú tanulás szócikkét jelenítette meg, mely hiányos, kiegészítést vár. A  Wikipédia témáját az előadáson elhangzottak miatt hozom fel, és mert használata ellentmondásos véleményeket szül. Egyik oldalról andragógusként a tanulási módszerek széles tárházának birtokában népszerűsíthetnénk a közösségi tanulást, és többek között írhatnánk szócikkeket a szakterülettel kapcsolatban. Másrészről kétségeket vet fel, hogy az andragógusokat képző tanárok ellenzik a Wikipédia használatát, nem győzik felhívni a figyelmet a felület mellőzésére. Nyilván elfogadható érv, hogy tudományos írásmű készítése során szakirodalmi hivatkozásként ne szerepeltessünk szócikket, de mégis ez az ellenséges vélemény megkérdőjelezi az oldal, és így a közösségi tanulás hatékonyságát. Nehéz átértékelni  a gondolkodását egy andragógusnak, hogy ne higgye azt, egy szócikk megírásával szakmailag alábecsült tartalmat hoz létre, hiszen nem mindegy, hogy  digitális lábnyomunkban a közösségi portálok szokásos “termékeit” hagyjuk magunk után, vagy tisztes digitális állampolgárként mások számára is hasznosítható értéket teremtünk.

INTER aktív – IKT, internet és a jövő generációja

                Az előadást meghallgatva leginkább az jutott eszembe, hogy saját munkám során hogyan jelenik meg a sokat emlegetett információs technológia. Apró felnőttekkel foglalkozom, általános iskola első osztályában vagyok délutános tanító. Amióta az IKT eszközök alkalmazása szinte kulcskompetenciává vált a közoktatásban, így a mindennapi életünket teljes mértékben átszövi az új technológia, szemléletmód. Nem tartom ezt rossz ötletnek, ugyanis így már gyermekkorukban felkészülnek a gyerekek az internethasználatra, a számítógép helyes használatára. Mit értek ez alatt? Megtanulják a számítógépet használni olyan tevékenységek elvégzésére, melyek számítógép nélkül nehezebben/ lassabban végezhetők el. Ezáltal megérzik az IKT eszközök „segítségét” munkájuk során, ezáltal a nagy dilemma megoldása már ebben a korban megkezdődik: a túl sok információ feldolgozására kevés az idő. Ezek a kompetenciák az informatikaórákon kívül a délutáni foglalkozásokba is beépíthetők bármilyen kutatómunkába. Szövegek megszerkesztése, képek kicsinyítése, mappák kezelése, alapvető funkciók, hogy tudják, mit hol találnak. Az internethasználat helyes szokásai is elsajátíthatóak ebben a környezetben. Ha a pedagógus segítségével jó stratégiát alakít ki a gyermek már ebben az életkorban, akkor sokkal könnyebb dolga lesz a jövőben boldogulni. A keresésüket mindig irányítani kell olyan tartalomforrásokra, melyeket célirányosan meg szeretnénk ismertetni a gyerekekkel. Miért tartom ezt fontosnak? A mai új technológiás társadalomban elengedhetetlen feltétel ez, hogy boldogulni tudjanak bármilyen felsőoktatási rendszerben, illetve a munkaerőpiac bármely területén. Az eddig leírtak alapján feltehető a kérdés, hogy mégis van-e bennem kétség afelől, hogy az internethasználat/ számítógép használat korai-e még ebben az életkorban. Ezzel kapcsolatosan írnám le tapasztalataimat.

                Sokszor azon kapom magam, hogy a mai 7-8 éves gyerekek ilyen-olyan informatikával kapcsolatos dologban jobban képzettek, mint én. Hamarabb tisztában vannak az oldalak használatával. Ezt eddig csak az osztály számítógépén vettem észre, de most, amióta az osztály pályázati pénzből INTERAKTÍV táblát kapott, a fejlődésünk exponenciálisan megnőtt. Igyekszünk a kolléganőmmel teljes mértékben kihasználni a tábla interaktív jellegét, hisz mint tudjuk, a tábla nem attól interaktív, ha tanár interaktívan nyomogatja, hanem bevonva a gyerekeket, közös feladatvégzés történik, frontálisan kivetítve. Nem tartom igaznak az afféle állításokat, hogy ezzel a pedagógus munkája kevesebb lesz, hiszen a programok segítségével ő tulajdonképpen háttérbe szorul és kevesebb a szerepe a tanórán (ezt nem én találtam ki, szülőktől, kollégáktól hallottam az efféle hiedelmeket). Olyan fenntartásokat is hallottam ezzel kapcsolatban, hogy a szülők hiányolják a dokumentációt, azaz hogy ők otthon nem tudják figyelemmel követni azt, hogy mi folyik az órán. Nem tudom, mások hogyan vannak ezzel, de úgy gondolom, hogy a fejlesztés a mai világban már nem feltétlenül írásban történik, hiszen a felgyorsult társadalom alapja az, hogy nagyrészt a manipulatív tevékenységek tegyék ki a fejlesztések idejét. Ezzel a gyerekek gondolkodásmódját alakítjuk ki, és nem háttérbe szorulva kibújunk a tanítás alól. Arról persze senki nem tud, hogy pedagógusként tőlünk is elvár ez az új technológia olyan kompetenciákat, melyekkel mi is még csak most ismerkedünk, például, hogy hogyan szerkesszünk élvezhető gyakorlatokat, játékokat a gyerekeknek, hogy még a fejlesztendő célt is elérjük vele. A tudatos eszközhasználatot nagyon gyorsan elsajátítják a gyerekek, ilyenkor még a stratégiák kialakítása példamutatással abszolút átadható.

Ehhez kapcsolódóan, ha az IKT eszközök és az interaktív tábla a téma, megosztanám az iskolában a kolléganőktől átvett szokásomat, miszerint napköziben, késő délután a leckeírás és az uzsonna után, az interaktív táblán mesét nézünk a gyerekekkel. Vajon ez interaktív tevékenység? Ehhez tulajdonképpen elég lenne egy notebook és egy projektor is. Itt az információ megosztás kérdése is felmerül a témában, hiszen a meséket a jó öreg YouTube-ról töltöm be nekik, honnan máshonnan. Mivel a YouTube egy olyan szabad oldal, ahonnan elvileg bármikor bármennyiszer megnézhetünk egy-egy videót, így úgy gondolom, hogy ilyen „nagy létszámú” közönség előtti vetítése engedélyezett. A gyerekek szemlélete nem passzív, abszolút nyitottak erre, a szülők is legtöbben úgy gondolják, hogy teljes mértékben, nagyon sokoldalúan kihasználjuk a tábla adta lehetőségeket. Van azonban olyan szülő, akinek ez nem tetszik, mert ő úgy szocializálta a gyermekét, hogy a nyolc év alatt egy darab mesét nem látott. Megkért, hogy többet ne. Erre én tulajdonképpen nem nagyon tudtam reagálni, hiszen pedagógusként nevelő hatású meséket nézünk, amely persze a kikapcsolódásukat is eredményezi, azaz nem Scooby Doo-t és Pindúr Pandúrokat, amely tele van agresszióval és rémisztő dolgokkal. Mesehallgatások alkalmával feldolgozott meséket nézünk meg, magyar népmeséket, Bálint Ágnes Mazsola és Tádéját, Pumuklit, Kockásfülű nyulat. Teljes mértékben irányítom a gyermekek igényeit, ízlését, hogy nem csak Gangnam style-t lehet nézni a YouTube-on. Ez a fajta felhasználása az interaktív táblának természetesen nem interakítv, de úgy gondolom, hogy ha már adott egy ilyen eszköz a tanteremben, miért ne használjam ki teljes mértékben? Ezzel kapcsolatban hozzászólásokat várok az olvasóktól.

Mindenesetre úgy gondolom, hogy a számítógép és az interaktív tábla használatával ezek a „kisfelnőttek” már úgy érkeznek majd az új világ kapujába, hogy ez a fajta szemlélet és technológiai tudás az övék lesz, nem akkor kell majd elsajátítani. Ez csak azért ennyire fontos, mert a mai világban is észrevehető, hogy minden kezd eldigitalizálódni, szinte minden területen szükség van alapvető számítógépes ismeretekre.

Kapcsolódván az előadáson elhangzottakhoz, az oktatási kultúrát befolyásoló alapelvek felfogásom szerint hasonlóan megjelennek a közoktatásban, mint az andragógia területén, a felnőttoktatásban. A szubjektív véleményemet azért élezem ki az oktatás ezen területére, mert eddig itt szereztem tapasztalatokat. Egyetemi éveim alatt ezzel a technológiával (pl. interaktív táblával) kevéssé találkoztam, és számomra is beigazolódott az oktatási kultúra passzív szemlélete. Az új oktatási kultúrát meghatározó tényezőkre - mint információ-megosztás, hozzáférhetőség, közösségi tudásalkotás, differenciálás, adaptivitás - a gyerekekkel való közös munkámban nagy hangsúlyt helyezek. Ha teljesítményképes tudást szeretnénk nekik átadni ebben az alapozó időszakban, ahhoz ez a szemlélet elengedhetetlen. Ki kell alakítanunk a tudatos hálózathasználatot, meg kell tanítanunk őket gazdálkodni az információval, mindezt úgy, hogy biztosítsuk az egyéni lehetőségek kibontakozását. A közösségi tudásalkotás az újfajta kooperatív csoportmunkák során természetessé válik, hiszen együttműködve közös tudást, produktumot hoznak létre. Zárásképpen, én úgy gondolom, hogy megfelelő adaptivitással, alkalmazkodással a konzervatív oktatási szemlélet megváltoztatható. Ha a gyerekek IKT-támogatott oktatási rendszerhez szoknak már kisgyermek korban, a későbbiekben könnyebben veszik az akadályokat. Nem kell félni a gyerekek elszemélytelenedésétől, „kockulásától”, hiszen tapasztalati úton, egy kis segítséggel csak a javukra válhat ez az új szemléletmód. 

„Kő a patakban” avagy érdekes jelenségek az információs társadalomban

„Kő a patakban” avagy érdekes jelenségek az információs társadalomban

A közoktatásban dolgozom már huszonhetedik éve. Emlékszem a kezdetekre, amikor az első számítógépek megjelentek az iskolában, majd elérkeztünk a kilencvenes évek végéhez, amikor már a kis vidéki Veszprém megyei általános iskolában is megjelent az internet. 

Hatalmas vívmánynak éreztem, hisz ezáltal ugyanolyan információkat kaphattunk meg az internet segítségével,mint egy városon, vagy akár a fővárosban élő kortársaink. Emlékszem az akkori semmihez nem hasonlítható érzésre, mellyel birtokba vettem az új lehetőséget. 

Az információéhségem, rácsodálkozásom motivált abban, hogy egyre többet tudjak meg az internet és maga a számítógép használatáról. Autodidakta módon sajátítottam el mindent, ezért rengeteg időbe telt. Tehát nekem erről nincs bizonyítványom, de ma is szívesen használom az informatika adta lehetőségeket az oktatásban. 

Hatodik éve tanítok itt Budapesten, és elmondhatom, hogy közel tizenöt évvel az első katartikus élményemet követően, amit az információ, az internet berobbanásakor éltem meg, az interaktív tábla használatában „élesztőként” hatottam új iskolámban. Nem gondoltam volna, hogy egy fővárosi iskolában 2007-ben még becsomagolva áll a raktárban az interaktív tábla. Az Apáczai tankönyvkiadó jóvoltából ekkor már rengeteg interaktív tananyag állt rendelkezésre. Szívesen használtam volna, de tárgyi feltételek hiányában ez meghiúsult. Illetve éveken át projektorral vászonra vetítve és egérmutatóval használtuk, míg sikerült kiharcolnom egy úgynevezett „mimio” szerkezetet, amivel aktívvá tudom tenni végre az iskolai táblát, az elé lehúzott vetítővászonnal. Tavaly óta használom ezt így óráimon. Megjegyzem egy álmatlan éjszakám ötlete volt a régi tábla „aktiválása”, hogy ne kelljen egy másik „fehér” fémtáblát  az osztályomban tárolni. Tudom, hogy lépést kell tartani a kor követelményeivel. A 21. század kisiskolásait már nem lehet csupán frontális módszerekkel könyvből, füzettel és ceruzával tanítani.

De miért is száraz ama bizonyos kő belseje a patakban? A fent leírtak, ha csak a jéghegy csúcsaként is rámutatnak az intézményesült oktatás nehézségeire. Nem lehet mindent az anyagiakra fogni! Máig nincs teljes hálózati lefedettség az iskolában, pedig ennek „kiépítése” nem okozhatna ma már problémát. Abban látom a lassúság okát, hogy nincs mindenkinek egyformán a felgyorsult információra igénye. Rengeteg időt tudnék megtakarítani, ha azonnal az internetről tudnám megosztani az aktuális tartalmakat tanítványaimmal.

A kapcsolattartó kommunikációban viszont érezhető haladást tapasztalok a kezdeti tíz- tizenöt évvel ezelőtti állapothoz képest. Hiába akartam volna én akkor emailben elérni tanítványom szüleit, hisz csekély hányaduk rendelkezett internet hozzáféréssel. Ma pedig emailben tájékoztatom mind a harminc szülőt az aktuális eseményekről. Szeretnénk ezt a fórumot kibővíteni, ehhez most az információtudomány kurzustól már valós segítséget is kaptam, hisz egy közös információs oldalt, blogot hozunk létre a szülőkkel, ami másfajta kapcsolattartásra, információcserére ad lehetőséget, mint az email. Sőt a képek feltöltése, továbbítása sem okoz már gondot ezután.  

A fentiekben arra mutattam rá, hogy az intézményesült oktatás lassan, passzívan reagál az új kihívásokra, az oktatásban nem aknázzuk ki teljesen a meglévő lehetőségeket. Bízom abban, hogy ez változni fog. Nyitottan fogadok minden új ismeretet, és alkalmazom szívesen a munkámban is.

Ne a számítógép rabja legyünk

-->

Ne a számítógép rabja legyünk, hanem “Ő” szolgáljon ki minket!

Különösen nagy várakozással tekintettem az Információtudomány és média a XXI. század elején című kurzus elé. Már az indulás is rendhagyó módon kezdődött, hisz a Tanár úr Facebook csoportot hozott létre, hogy a hallgatókkal szinte folyamatosan tarthassa a kapcsolatot illetve a zárt kör tagjai is informálhatják egymást igény szerint. Ez sokszor elősegítette a felmerülő problémák gyors, együttes megoldását.

Mikor megkaptuk a kurzusról és követelményeiről a kiírást, beindult a kérdések áradata. Megtapasztalhattuk az online órának azt a részét, ami nem elszemélyteleníti az ilyen formájú oktatást, hanem összehozza a csoportot. De ez még nem volt elég. E mellett az egyéni tanulást is szolgálta, hisz már a kurzus leírásában is rengeteg olyan kifejezéssel, információval találkoztam, amelyhez elő tanulmányokat, kutatásokat kellett végeznem, hogy megértsem illetve teljesíteni tudjam a feltételeket. Ebben sokat segített Dan Schawbel könyve a Web 2.0-ról, amit akkoriban kezdtem olvasni. Itt szinte minden kérdésemre választ kaptam. Megtudtam, hogy a Secondlife-ban szereplő avatar-omnak milyen hasznát vehetem az életvezetésem és a munka keresésem során.

“ Az avatar olyan kisméretű kép, amely online közösségekben egyéni megjelenést biztosít számunkra. Egy szó mint száz, az avatar része személyes márkánk online megjelenésének.”

Itt használhatjuk saját fényképünket, amivel könnyebben azonosíthatnak bennünket. Használhatjuk blogkommentben, amikor a kommentelésre használt email címünkhöz fotónkat is hozzárendelhetjük.

Itt tudtam meg, hogy a podcast segítségével, hogy tudok prezentációt tartani a világhálón az Ustream.tv-n keresztül. / De ezt még fejlesztenem kell./

De hogy kötődik mindez a kurzushoz?

Eddig sokan azt hangoztatták, hogy a számítógép és az internet tönkreteszi az emberi kapcsolatokat, elszemélytelenít és butít. Környezetemben élőkkel együtt én is csak ezt vettem észre, nem láttam tovább a magam ellenzőjénél, pedig különösen kisebbik gyermekemnél megtapasztaltam, hogy az internet helyes használata mennyire elősegíti az információ megszerzését és a tudást. Ő szinte csak ezt a forrást használja itthon, sokszor előmenetele céljára is. Ha valamit nem tud, nem ért, a megfelelő fórumot felkeresi és ily módon teszi fel kérdéseit .Addig próbálkozik, amíg választ nem talál kérdéseire és meg nem oldja az általa kirótt feladatot. Ő főleg informatika, programozáskör kérdéseit oldja meg a hálózat segítségével. Így tanul, fejlődik és a hasonló érdeklődési körrel rendelkezőkkel alakít ki kapcsolatot a világ minden pontjával. Természetesen főleg a szakmai nyelvet, az angolt használja. Így több irányban is fejlődik. Sőt többször a keresés folyamán más területekbe is belebotlik és érdekes cikkeket talál a világ különböző területeiről, újdonságokat fedez fel és ezzel tudását illetve sokszínűségét is bővíti.

Ebből a példából is jól látható, hogy a megfelelő irányítás és kontroll mellett mennyire hasznos lehet a világháló.

Ahogy az előadásban megemlítette a Tanár úr nagyon fontos az információ és időgazdálkodás. Az informatika oktatásában ez lehetne az egyik legfontosabb cél. Gyermekeinket megtanítani a helyes használatára, hogy ne csak chat-telésre használják és legfeljebb a Wikipédiát használják, mikor a tanár kiad egy kutatási anyagot, hanem tanulják meg úgy használni a számítógép minden funkcióját, hogy az a saját előmenetelüket szolgálja. Azaz használjuk ki, hogy szívesen “lógnak” a gépen. Itt jöhet be az irányított tanulás, érdeklődésének felkeltése és főleg a motiváltság. Ha ezekre időben felhívjuk a figyelmét, akkor elvárhatjuk később, hogy egy életen át igénye legyen a tanulásra. A saját előmenetelének irányítója és szakmai tudásának naprakész ismerője legyen.

Meg kell tanítani mindenkit, hogy a saját egyéni tempója, igénye szerint alakíthassa előmenetelét.

Andragógusként különösen fontos, hogy tudjuk és ismerjük az online adta lehetőségeket, hogy megfelelően és személyre szabottan segíthessünk a hozzánk forduló embereken. Így több emberhez is eljuthatunk, de szükség esetén személyesen is megmutathatjuk a XXI. század új irányzatait a saját életvezetésben. Tanítsuk meg őket a saját életük irányítójává tenni, hogy ne legyenek annyira kiszolgáltatottak.

Ami az enyém, miért kellene megosztanom másokkal?

Az első előadás témájaként az oktatási kultúra változását taglaltuk. Szó esett többek között az információ-megosztásról is, és már akkor eldöntöttem, hogy nekem erről a témáról írnom kell. Megosztás, ez a szó napjainkban - úgy gondolom- szorosan összekapcsolódott a mindenki számára ismert közösségi média egyik legnépszerűbb felületével, a facebook-al. Ezen az oldalon megoszthatunk videókat, fényképeket, mások bejegyzéseit, idézeteket, verseket, bogbejegyzéseket. Bármit, amit úgy gondolunk, hogy mások számára is érdekes lehet, de még inkább, szeretnénk, ha kiderülne, hogy számunkra érdekes. Az alábbi ábra számomra jól tükrözi azt a problémát, amit felvetnék a témával kapcsolatban, bár csak a facebook tekintetében illusztrálja a megosztásokat, ami nem feltétlenül baj, hiszen napjainkra ez az a felület, amit szinte mindenki kivétel nélkül használ.

Látható, hogy az értékközvetítő információk, így az iskolával kapcsolatos dolgok, hírek, vagy könyvek, sokkal kisebb százalékban kerülnek megosztásra. A vicces dolgokat, egy-egy zenei videót, fényképet nagyobb valószínűséggel osztunk meg társainkkal, mint a hasznosabb, minőségében magasabb dolgot. Mi lehet ennek az oka?  A harvardi egyetem kutatói kimutatták, hogy létezik egy kémiai vegyület, - a dopamin - amely az agyban felszabadul, amikor megosztunk valamit másokkal a világhálón. A dopamint boldogsághormonnak is szokták nevezni, hiszen termelődése folyamán boldogságot, elégedettséget vált ki. Ugyanaz a vegyület, amely akkor szabadul fel, amikor magunkról beszélünk. (link) Az ember tehát önimádó, olyannyira, hogy saját gondolatait azonban nem szívesen tárja a világ elé. Szeretünk, tehát megosztani olyan dolgokat, ami másokból irigységet, csodálatot, érdeklődést válthat ki, tehát a szakmai érdeklődésünk, munkánk, tanulmányaink tekintetében nem beszélhetünk erről.

Az előadás során azonban a saját jegyzet megosztása, mint probléma merült fel. Miért osztunk meg előbb akár egy cicás videót, sőt egy a nyaraláson készült bikinis fotót, mint egy általunk készített szellemi terméket, amely egy a területen szakértő oktató előadására reagál? Minek a következménye, hogy nem szívesen, vagy csak fenntartásokkal adunk oda füzetet, tételsort társainknak? Meg kell mondanom én is ebbe a csoportba tartozom; amivel én dolgoztam, tehát gondolkoztam rajta, azt nem szívesen adom át olyannak, akinek kevesebb munkája volt benne. Ellenkező esetben azonban rosszul esik, ha valakitől nem kapom meg a jegyzetét. Alapvetően tehát egyfajta emberi ösztön az, hogy kevés esetben készül közös jegyzet. A tudásbirtoklás és információféltékenység, mint az előadás során általam halott új fogalmak megállják tehát helyüket.  Véleményem szerint az is meghatározó tényező lehet, hogy nem szeretnénk, hogy gondolataink miatt lenézzenek, megszóljanak. Mi történik, ha valaki nem ért egyet azzal a jegyzetelési szokással, amit az évek folyamán megszoktam, ha valamit rosszul értelmeztem. Félünk tehát a megjegyzésektől, a visszajelzésektől is. És vajon mennyire van szüksége a közösségnek éppen az én jegyzetemre? A közös jegyzetelés, tehát számos korlátba ütközhet.

Számomra további korlátozó tényező - egy a Tanár Úr által szintén pozitívumként említett dolog- a digitális lábnyom. Amennyiben valami olyat töltünk fel, ami minőségi, tudományos, az csak előnyünkre válhat, azonban még nem érzem magam szakmailag annyira felkészültnek, hogy ezt megtehessem. Személy szerint nem szeretem, ha könnyen megtalálható vagyok az interneten, ha a nevem megjelenik a google-ben. Igyekszem a közösségi oldalon minél kevesebb információt, képet, minél kisebb körben megosztani magamról, nem használok más megosztásra alkalmas felületet. Ez valójában egyéni, személyes probléma, azt sem tudom, hogy változtatható-e ez a felfogás. Valamint, véleményem szerint ebben a kontextusban is beszélhetünk egyfajta elszemélytelenedésről, hiszen korábban, ha egy tudományos diszciplínát, szakmai véleményt formáltak, az legtöbbször szakmai lapokban, tanulmányokban, könyv alakban jelent meg, manapság azonnal feltölthetjük az internetre, ahol elolvassuk, jó esetben emlékezünk is rá, a feltöltő személye azonban legtöbbször elfelejtődik. Az egyre több információ miatt pedig egyre elenyészőbb lesz az olyan információ, amit mi magunk teszünk közzé és teljesen új felfogást tartalmaz. Az információ gyarapodás miatt pedig, nem minden esetben találjuk meg azt, amely a legrelevánsabb keresésünk szempontjából, így a mennyiség a minőség rovására mehet.

Az internet rengeteg lehetőséget nyújt arra, hogy megosszuk/feltöltsük/megjelenítsük gondolatainkat. Személy szerint a Google dokumentum szolgáltatását nem nagyon használtam ez idáig.  Egyelőre még nem látom az értelmét a dolognak, a célját mindenképp, illetve azt is felfogom, hogy így egyszerűbb a tanulás, közösségkovácsoló hatása is lehet, azonban számomra kissé idegen a dolog. Nem látom át, hogyan működhetne hatásosan milyen előnyünk származik belőle? Saját jegyzetből mindig is könnyebben tanultam, de lehet, hogy ez is csak megszokás kérdése.

„Nem technológiai, hanem szemléletmódbeli változás kell” Azonban ha nincs meg a technológiai háttér, mi alapján változzon meg a felfogásom? Éppen ezért következő probléma, hogy hiába élünk a 21. században, hiába vagyunk információs társadalom, az eszközök hiánya, vagy inkább már a korszerű eszközök hiánya mindenképpen nehézséget okoz. Tehát hiába van nekem mobiltelefonom, ha nincs internet elérhetőség rajta, ha az korlátozott, lassú. Személy szerint nem is preferálom. Van egy laptopom, otthon wifi, a munkahelyemen számítógép, nem villanyoz fel a tudat, hogy a tanteremben is használni illik/ kell. Felgyorsult világunkban jó egy kicsit lelassulni és visszatérni a jó öreg, krétapor szagú tanterembe, belesüllyedni egy kényelmetlen fatámlás székbe és élvezni, hogy azért van ami nem változik ilyen könnyedén. Ezzel valószínűleg sok ráncos homlokot varázsolok olvasóim arcára, és valóban, én magam sem tudnék internet, facebook, e-mail nélkül élni, a tanulás területén azonban egyelőre a hagyományos dolgokat, a régimódi felfogást preferálnám, ha minden igaz ez a fajta nézőpontom meg fog változni a félév végére?!

A közös gondolkodás építő ereje egy szoftverhasználat során

Egy levelező tagozatos esetében egy közös jegyzet vagy egy közös csoportmunka igen figyelemre méltó feladat. Nagyon kevés az a kéthetente másfél napi időintervallum arra, hogy megismerjük egymást. A közös munkához - amely egyúttal a közös gondolkodás elindulásához vezetne - ettől sokkal több időre lenne szükség. Annak ellenére, hogy egymással fényképeket osztunk meg a facebook-on, a tanulás és a vizsgázás helyzetében mégis hiányzik belőlünk egy alapvető emberi tulajdonság: a bizalom. A versenyszellem, amelyet már óvodában és általános iskolában elsajátítunk, egy egész életen át elkísér minket. Sok esetben tapasztaltam, hogy ez nem csak idegenek, csoporttársak, kollégák, hanem sok esetben a családtagok között is megjelenik (pl.: testvérek között). Életem első „közös” vizsgáját Thoma professzor szervezte művelődéselméletből. Nem is értettem miért kell szóbeliznem, hiszen minden, ami a könyvben, illetve az órán elhangzott, azt leírtam a dolgozatban, viszont hiányoztak belőle a saját gondolataim és az összegző véleményem. A vizsga helyzete is igen különös volt, mert nem a szokványos tanár – diák felállásról volt szó. Értem ezalatt azt a vizsgaszituációt, ahol az egyik oldalon a vizsgáztató tanár, a másik oldalon pedig a szorongó, kezét tördelő diák ül. Egyszerre kilencen vizsgáztunk egy nagy kerekasztal körül. Ebben a helyzetben azt érezhettük, hogy itt mindenki egyenlő, így kellett megfogalmazni a tanultakat, s nem tudhattuk, hogy a másik mit, miből és mennyit készült. Az viszont mindegyikünk számára világos volt, hogy az érdemjegy közös, egységes lesz. A vizsga utolsó momentuma még megrázóbb volt számomra. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, a következőket mondta nekem a tanár úr: „magától mást várok, többet, mint a többiektől, gondolkodjon, ezért a maga jegye nem ötös lesz, hanem csak négyes. Abban az esetben, ha nem ért valamit, kérem szóljon.” Kétségbeesetten jöttem ki a főiskoláról, képtelen voltam megérteni, hogy milyen pluszt vár tőlem, de szégyelltem volna megkérdezni egy tanszékvezető docenstől, hogy mire gondol pontosan. Ma már tudom, hogy mi várt, hiszen a munkám során ezt nap, mint nap alkalmazom. Naponta több száz emberrel kell együtt dolgoznom, segítenem és intéznem aktuális kéréseiket. Ez nehezen megy, hiszen én is ember vagyok, nekem sem egyforma minden napom, sőt a különc emberek egyik különce vagyok. Nehezen kötök ismeretséget, s még nehezebben kötök barátságot, ezért természetesen csak saját magamat okolhatom. Az érettségi megszervezése és az adatok összefésülése igen aprólékos munka, amelyhez türelemre, nyugalomra és kiegyensúlyozott mindennapokra van szükség. Nehézséget jelent az idő hiánya - amelyet már a bevezető soraimban is írtam -, illetve az a tény, hogy nincs egyforma ember, nincs egyforma gondolat és nincs egyforma hiba sem. Egy állami szoftverhasználatánál azonban a cél azonos, hiszen az Oktatási Hivatal minden „kattintásunkat” regisztrálja, ezért a hibátlan eredmény elérése egyedül nem megoldható. A szoftverhasználatát sajnos nem oktatják, csupán egy útmutatót kapunk hozzá. Ahogy az internet használata is különböző céllal történik, egy egyszerű formanyomtatvány kitöltése is számos hibalehetőséget rejt. Az intézmény belső honlapján megtalálható az érettségi jelentkezési lap kitöltésének útmutatója, ennek ellenére a diákok sok esetben hibásan és hiányosan adják le, mert felületesen olvassák el és értelmezik a sorokat. Számos alkalommal az édesanyjuk leánykori neve mellé a szülő születési dátumát írják le a sajátjuk helyett és még sorolhatnám. Az órán elhangzottak alapján talán hatásosabb volna, ha a szülők és a diákok facebook oldalán „like-kal” tenném közzé. A hibák kiküszöbölése érdekében kifejlesztettünk egy csapatmunkát, egy egységes csapatszellemet. Ma már tudják a kollégák, hogy ha az érettségi időszakban egy szelet vajas kenyérrel sétálok a folyosó rejtekeiben, akkor egy vizsgázó esetében a jogi megoldásokon gondolkodom. Egy emberi sorsot tartok a kezemben, azaz minden leütött billentyűnél egy jövőt írok. Nem mindegy, hogy milyen tantárgyból vizsgázik a kötelező tárgyakon kívül és milyen szinten. Néhány esetben átgondolandó az is, hogy milyen dokumentumok szükségesek ahhoz, hogy mentességet kapjon és hogyan? Az érvényben lévő jogszabályok alapján a mentességeket milyen záradék alapján kell feltüntetnem az érettségi bizonyítványában? Pontosan lett-e rögzítve a vizsgázó címe, mert az emelt szintű vizsgaértesítő levelet mindenki saját lakcímére kapja. Az anyakönyvben szereplő teljes nevét írta–e le, mivel élete egyik alapdokumentumába nem írhatom bele a becenevét. Vizsgálom, hogy betöltötte-e már a 18. életévét vagy értesítsem a szülőt, mert az érettségi bizottság elnöke nem fogja elfogadni az érettségire való jelentkezését. A leírtak nagyon egyszerűnek tűnnek, de mégsem azok. Nincs olyan ember, aki ne „hibázna” ennyi adatmennyiség rögzítésénél a hibákkal való szembesülés a legtöbb ember számára nem egy kellemes élmény, nehezen tudjuk elfogadni. Több év tapasztalat alapján alakítottunk ki egy érettségi vizsgát szervező team-et, amely nem szól másról, csak arról, hogy egymás munkáját ellenőrizzük a közös gondolkodás révén. Ennek kialakulása nem volt zökkenőmentes és többször vezetett konfliktusokhoz, de egy újabb átgondolás után ezeket a problémákat meg tudtuk oldani és ma már tudjuk, hogy ez a feladat csak abban az esetben sikerülhet tökéletesen, ha segítjük a másik munkáját és összedolgozunk. Először végiggondolom a feladatot, majd az indoklásaimat megosztom a többiekkel, végül az elnökkel is, mert a későbbiekben egy szoftvermódosítást csak komoly kérvényekkel lehet kivitelezni. Meglepődve tapasztaltam, hogy a nappalisok nem jelentkeztek virtuális csoportfoglalkozásra annak ellenére, hogy szinte idejük nagy részét együtt töltik. A blog írását azért választottam, hogy ezáltal jobban megismerjem a csoporttársaim és a tantárgyat felvevők gondolkodását, mivel így olyan információk birtokába juthatok, amelyekből életem, illetve további tanulmányi során sokat tanulhatok, építkezhetek és fejlődhetek. Gondolatsoraimat szeretném Dr. Thoma Lászlóról (1943-2007) a Népszabadságban megjelent néhány sorral befejezni. „Thoma László a nehéz emberek közé tartozott, de gondolkodóként nem volt magányos, társakra és barátokra lelt a kritikai szociológusok körében. (http://nol.hu/archivum/archiv-461086)”

Email dilemma

Egyszer volt egy egyetemi előadás, az előadáson az oktató sok érdekességre kívánta felhívni a hallgatók figyelmét. Ezen az előadáson ült egy hallgató, aki igyekezett a tanár formabontó gondolatait követni, beleérezni magát a mondandókba és egyetérteni velük. De volt egy pillanat, egy mondat, ami bontotta a gondolati idillt. Az előadó érvelései közepette máglyára kívánta küldeni az email-t, mint megunt, elburjánzott, elvadult online született lényt. Hasznavehetetlennek, sőt egyenesen károsnak lett megbélyegezve a szerencsétlen internetes posta. 

Legkevésbé sem állítanám, hogy konformista személy lennék. Most sem fogom meghazudtolni önmagam. Nem alkuszom meg és nem fogadom el a halálát az e-mailnek. Miért kell meghalnia a minket már az internet születése óta hűen szolgáló kis borítéknak?

1. Az egyik érv az volt, hogy az email túl sok időt vesz el az ember életéből. Ha helyette skype-ot vagy egyéb olyan programot használnánk, ahol hangunkat és arcunkat adjuk a kommunikációhoz, felgyorsulnának a folyamatok. 

a. ha munkáról van szó, nehéz összeegyeztetni a mindkét fél számára kedvező pillanatot az arc és információ villantásnak. Az email lehetőséget ad arra, hogy mindenki a maga tempójában és idejében reagáljon. Nem kell várnunk a másikra, időt spórolunk!!!

b. ha magánéletről van szó, egyenesen időrablás a szóbeli és arcbeli megnyilatkozás. Írásban az információk általában kivonatként jelennek meg, élőbeszédben sokkal több felesleges és időrabló téma, mondat és egyéb dolog jelenik meg.

2. Email mögé bújunk, nem vállalva önmagunk.

a. Igen és ez így van rendjén. Régebben sem volt ez másképp, csak akkor tovább kellett várni a válaszra.

"A szó elszáll, az írás megmarad".

A legfontosabb érvem az email mellet mégis a dokumentálás. Nem hiszem, hogy sok olyan személy létezik a világban, aki minden szóbeli kommunikációra vissza tud emlékezni pontosan. Erős a gyanúm, hogy többen vannak helyette olyanok, akik hajlamosak a felejtésre. És ha felejtünk mit tehetünk? Felkereshetjük az illetőt, rákérdezve, hogy mit is mondott - abszolút jelzésként, hogy fikarcnyit sem figyeltünk a mondandójára. Ez kínos. Nagyon. Vagy erősen megpróbálunk emlékezni. Ez vagy bejön, vagy nem. 

Magam példájából kiindulva, nem egyszer húzott ki a bajból az email. Mert volt és tárolt, és egyre bővülő tárhelyével helyettesítette, kiegészítette a memóriámat. Elég volt egy szó, egy név, és megannyi emlékkel, adattal szolgált nekem a múltamról. Minden erőlködés nélkül. 

Ha munkáról volt szó, ha kérdésessé vált egy bizonyos eset, elég volt csak visszakeresni a kérdéses emailt és máris ott villogott a válasz feketén fehéren. Ha mindez szóban lett volna csak megejtve, bizonyosan legalább két verzió lépett volna érvénybe. Az enyém és a másiké. Ez pedig konfliktust szül. És mi lenne nagyobb időrabló, mint egy kirobbant konfliktus? :) 

Alábbi kép is tökéletesen illusztrálja, hogy az email milyen szépen funkcionál mint tárhely, az ember egyik legkönnyebben számba vehető memóriája:

 

Pontokba szedve az email melletti érvek :

1. Időben abszolút függetlenít a kommunikációban résztvevő másik féltől.

2. Lehetőséget teremt, a rövid és lényegre törő kommunikációhoz.

3. Megkönnyíti, elősegíti az emlékezést.

Summa summarum: becsüljük meg a szegény online postást.

- D -

A tudásmegosztás hajlandósága

Az előadás hallgatása során, az elején megragadott egy gondolat, főleg a szemléletes példákon keresztül. Ez a tudásmegosztás hajlandósága, a félelem attól, hogy ellopják a szellemi termékemet, a jegyzet megosztása stb. A tanár úr is cinikusan megjegyezte, hogy „tudásalapú társadalom”. Ez az ellentmondás eszembe juttatta Tamás Gáspár Miklós szavait, miszerint a tudásalapú társadalom megteremtése lehetetlen a funkcionális analfabetizmus és a digitális szakadék miatt (Beszteri, 2004). Ennek kapcsán megnéztem néhány statisztikát, hogy képet kapjak a magyarországi viszonyokról. Ehhez a KSH statisztikai tábláit használtam fel a háztartások info-kommunikációs eszközellátottságról és egyéni használat jellemzőiről, hogy lássuk egyáltalán az infrastrukturális ellátottság rendelkezésre áll-e. (1. ábra és 1. táblázat)

A diagram és a táblázat az asztali számítógéppel, laptoppal, internetkapcsolattal és szélessávú internetkapcsolattal rendelkező háztartások arányát, illetve az internetet ténylegesen használók arányát mutatja (az számít tényleges használónak, aki a megkérdezést megelőzően legalább három hónapja végzi). 2005-től 2011-ig terjedő időszakban mindegyik mutató drasztikusan emelkedett és látható, hogy 2011-re már az asztali számítógéppel rendelkező háztartások aránya 60%, a laptoppal rendelkező háztartások aránya pedig 31% (feltételezem itt elképzelhető átfedés). Az internetkapcsolattal rendelkező háztartások aránya 2011-ben pedig 65% (szélessávú internet esetében 61%), azonban az internetet ténylegesen használók aránya 68% (itt feltételezem, hogy közrejátszanak a könyvtárak, internet cafék, egyetemek és egyéb internet elérési pontok által kínált lehetőségek). 2005-höz képest a legnagyobb növekedést az internet-penetráció aránya hozta. Ha helytállóak az adatok, akkor ez azt jelenti, hogy közel a háztartások kétharmada rendelkezik internetkapcsolattal. (KSH, 2013) Ezzel szemben egy érdekes adat a magyarországi digitális szakadék index (digital divide index - DIDIX), ami 2001-ben 34% volt, azonban 2004-re 47%-ra nőtt. Az index módszertanát tekintve, minél közelebb van a 100-hoz, annál kevésbé jelentős, tehát azt mondhatjuk, hogy ez az arány a vizsgált négy évben javult (OECD, 2007).

Nyilván a tudásmegosztás hajlandóságának kérdésében nem csak az infrastrukturális ellátottság és lehetőségek játszanak szerepet, az órán sem ilyen kontextusban hangzott el, azonban fontosnak tartottam egy ilyen kitekintést is. Az említett kontextus inkább kulturális elemeket feltételez, attitűdöket, melyek sok esetben negatívak és egy régebbi tudás- és tanulásfelfogás eredménye. A tanuláselméletek oldaláról megközelítve, ha a behaviorista szemléletet tekintjük, akkor a kondicionálásra, a viselkedésváltozásra való építés az információs technológiák esetében például egy olyan tanulóprogramot eredményez, mely mérhető célkitűzéseket tartalmaz tesztek formájában, azonnali visszajelzésre ad lehetőséget és csak akkor engedi tovább a tanulót, ha helyes választ adott. Ezzel szemben a kognitív szemlélet alapját már az információfeldolgozás számítógépes analógiája uralja (pl.: tanulás, mint új kapcsolatok létrehozása és új információk már meglévőhöz csatolása – hiperhivatkozás), épít a kettős kódolás hatékonyságára (audiovizuális tananyagok). A konstruktivista tanuláselmélet pedig, amelyre a konnektivista elmélet is épül, már a tervezés során inkább a források gyűjtésére összpontosít és azok összekapcsolására. Nagy szerepet kap itt a felfedezéses tanulás és a kontextusba helyezett tanulás modellje, felértékelődik az együttműködés és a közös tanulás szerepe. Ezekben pedig kiemelkedően megjelennek az IKT eszközök (Benedek, 2008).

Annak ellenére, hogy tudásalapú társadalomról, konnektivista tanuláselméletről, sőt tudásmenedzsmentről beszélünk, melyek napjainkban igen elterjedt, sőt, szinte már közhelyes fogalmak, mégis jelen van ez a kulturális passzivitás vagy ellenállás, a motiváció hiánya a tudásmegosztásra, mely ezen rendszerek alapját képezik. A tudásmenedzsment területén több kutatás is zajlott, ahol előkerültek ezek a motivációs kérdések, így a továbbiakban ennek mentén haladok a gondolkodással. A tudásmenedzsment célja a tudás létrehozása, karbantartása, megosztása és fejlesztése, tehát minden olyan intézkedés, mely a tudás (dokumentált ismeretek, implicit tudás, szakértelem, tapasztalatok stb.) feltérképezésére, összegyűjtésére, rendszerezésére, megosztására, továbbfejlesztésére és hasznosítására irányul (Kraiciné, 2009). A tudásmenedzsment rendszereket nagy mértékben tudja támogatni az IKT, ahogyan ezt már a tanuláselméleteknél is láthattuk, azonban sok vállalatnál bevett gyakorlat, hogy infrastrukturális fejlesztést hajtanak végre ezen a területen, de ettől még nem alakul ki a tudásmegosztó kultúra, a tudásmegosztás hajlandósága és ez egyenesen negatív következménnyel is járhat az üzleti teljesítményre. Ezt támasztja alá Kianto és Andreeva (2011) kutatása is, melyben statisztikailag bebizonyították, hogy csupán az IKT technostruktúra bevezetése (a tudásmegosztó kultúra nélkül) negatív korrelációban áll az üzleti teljesítménnyel (r=-0,252), azonban kiegészítve a tudásmegosztó kultúra létrehozásával, már pozitív ez az eredmény (r=0,463). (2. ábra)

A KPMG 2002/2003-as Tudásmenedzsment nemzetközi (Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Hollandia) felmérése során 500 vezető nagyvállalat körében végzett kutatása alapján a tudásmenedzsment kapcsán felmerült legnagyobb problémák a következők voltak:

• a tudásmenedzsment nem része a napi munkának (83%)
• hiányzik a tudásmegosztó kultúra (64%),
• időhiány (55%)
• a tudásmenedzsment nincs integrálva az üzleti folyamatokba (44%)
• a felsővezetés nincs tisztában a tudásmenedzsment jelentőségével (44%)

Ez nagyságrendileg egybevág a magyarországi 2003-as kutatás (13 magyar nagyvállalat) eredményeivel is, ahol az alábbi problémákat emelték ki:

• nincs idő a tudásmegosztásra (53%)
• technológia hiánya (25%)
• tudásmenedzsment előnyök ismeretének hiánya (60%)
• újra feltalálják a spanyolviaszt (37%)
• fejekbe lévő tudást nehéz megszerezni (68%)
• információdömping (47%)

Érdekes módon itt nem jelenik meg a tudásmegosztó kultúra hiánya, ami a nemzetközi felméréseknél igen jelentős arányt képvisel (Obermayer-Kovács, 2007).

Érdemes jobban megnézni a tudásmegosztó kultúra jellemzőit, például a tudásmegosztó szervezeti kultúra tekintetében. Bair (2004, idézi Obermayer-Kovács, 2007) összehasonlította a hagyományos és a tudásmegosztó kultúra jellemzőit. Ez alapján elmondhatjuk, hogy a tudásmegosztó kultúrában a bizalom szintje magas, jellemző a szervezeti határokon átnyúló interakció a munkatársak között, tolerálják a hibákat és a tájékozatlanságot, magas a perspektívák diverziója, nincs jelen a verseny az egyének és a csoportok között és elismerik és jutalmazzák a tudásmegosztást. Látható, hogy a legtöbb elem a bizalomra épül, hiszen például ha nincs verseny, akkor nincs értelme titkolóznom a tudásommal, ha elismerik és jutalmazzák a tudásmegosztást, akkor nem kell félnem attól, hogy másnak ebből előnye kovácsolódik. Erre a jelenségre az órán is utalt a tanár úr, melyet jól illusztrál Manuel Castells gondolata, miszerint a tudás egy kimeríthetetlen erőforrás és attól lesz több, hogy használjuk, úgy lesz több, ha megosztjuk másokkal, nem akkor, ha elvesszük. (Castells, 1996 idézi Obermayer-Kovács, 2007). Ez egy olyan alapvető, attitűdbeli szemléletváltás, amit szerintem az oktatás-nevelés és a tágabb értelemben vett szocializáció során kellene internalizálni, ez az egyik kihívása a 21. századi tudásalapú társadalmunknak.

Természetesen a téma kapcsán még további modelleket, esettanulmányokat, elméleteket is be lehetne mutatni, akár szakdolgozati téma is lehetne, azonban jelen blogbejegyzés tartalmi korlátozásaira való tekintettel most már csak röviden, egy jó gyakorlat kapcsán emlékeznék meg a témáról. A tavalyi év folyamán találkoztam először az Analogy Dialogue eszközzel, melynek lényege a tudásmenedzsment, online színtér a tudásmegosztásra. Gyakorlatilag egy esetgyűjtemény, ahol egy facebook-szerű felületen lehet megosztani és elérhetővé tenni a tudást, tapasztalatot, akár egy vállalaton belül vagy a teljes közönséggel megosztva, így az egyéni tőkét közösségi tőkévé lehet alakítani. Az eszköz fejlesztésekor kutatást is végeztek a vállalaton belüli tudásmegosztás hajlandóságának feltételeiről. Ezt az eszközt élesben használták és ki is próbálhatták a résztvevők a Szervezetfejlesztők Magyarországi Társaságának XIX. konferenciáján és II.nyitott műhelyén, ahol gyakorlatilag arra használták, hogy az előadások és workshopok tapasztalatait megosszák és kiemelve a konferencia zárt világából, a konferencia után is egy nyílt kommunikáció övezhesse azt.

Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben hogyan fognak alakulni ezek a tendenciák, meg tud-e honosodni a tudásmenedzsment rendszer, megtörténik-e az a szemléletváltás, ami ehhez szükséges… és egyáltalán? Mi, mint andragógusok, mit tehetünk ennek érdekében?

Felhasznált források:

• Benedek András (szerk., 2008): Digitális pedagógia. Tanulás IKT környezetben. Typotex Kiadó, Budapest, 261 o.
• Beszteri Béla (2004): A magyar kultúra helye a zaklatott világban. Comitatus, 14. 1-2. sz. 13-35. o.
• Kianto, A. és Andreeva, T. (2011): Does KM really matter? Linking KM practices, competitiveness and economic performance. International Forum on Knowledge Asset Dynamics (IFKAD) 2011. június 15-17, Tampere, Finnország.
• Kraiciné Szokoly Mária (2009): Az élethosszig tartó tanulás kihívásai: középpontban a tanulószervezet. Iskolakultúra, 12. sz. 131-143. o.
• KSH (2013): 4.7.16. Háztartások info-kommunikációs eszközellátottsága és egyéni használat jellemzői (2005–) adattáblázat. URL: http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_oni006.html  (Utolsó letöltés: 2013. február 24.)
• Obermayer-Kovács Nóra (2007): Tudatos tudásmenedzselés a tudásgazdaságban. A tudásmenedzsment sajátosságainak vizsgálata a magyar szervezeteknél. Doktori (PhD) értekezés, Veszprém. URL: http://konyvtar.uni-pannon.hu/doktori/2007/Obermayer_Kovacs_Nora_dissertation.pdf (Utolsó letöltés: 2013. február 24.)
• Bair, J. (2004): KM technologies that work. How to maximise the valu of portals, collaboration and information systems. In: Bair, J. (2004): Making Knowledge Work. Ark Group, London, 63-79. o.
• Castells, M. (1996): The Information Age: Economy, Society and Culture. Blackwell Publishers, Oxford.
• OECD (2007): OECD e-Government Studies. Hungary. URL: http://bit.ly/123xn91 (Utolsó letöltés: 2013. február 24.)

Megosszam, vagy ne osszam?

Mint Gollam, úgy viselkedek én is, sok más ember is. „AZ ENYÉM”, az „ÉN DRÁGASÁGOM”. Miről is van szó tulajdonképpen? Azokról a szellemi termékekről, amelyeket kitalálunk, létrehozunk, megosztásainkról, vagy annak hiányáról. Sokat gondolkodtam ebben a témában, mit osztunk meg, mit osszunk meg, osszunk-e meg egyáltalá? A megosztások fajtáit három részre osztom,ez alapján a következőket lehet elmondani:

Vannak olyan megosztások, amik teljesen feleslegesek, ilyen például az is, aki a szegény árva kutyákról oszt meg képet, vagy éppenséggel a mostanában nagy divatnak örvendő magyar bajusz mémmel oszt meg olyan képeket, amik még csak nem is viccesek, de főleg nem is érthető mitől lesz ez nagyobb szám, miben hordoz ez új információt nekem? Ilyen megosztás egyes okos-telefon programok megosztása is. Az Endomondo Sport Tracker például Twitteren, Facebookon postolja nekem, ha biciklire ültem, ha akarod, végig lehet követni, hogyan értem haza, milyen sebességgel és milyen számokat hallgattam éppen. Aztán, ha véget ért a biciklizés azt is posztolja, hogy örülhetek, képes voltam hazabiciklizni. Pedig semmi információ nincs ebben, talán csak azt olvasod le, hogy képes voltam szakadó hóban biciklizni, és azt, hogy 20 km-ert majd egy óra alatt tettem meg. Le is tilthatnám, hogy megtegye, miért van az, hogy az ember mégis megoszt felesleges információkat? A válaszra mindenki maga tudja, de én például nem fogok szomorú kutyás képeket megosztani, vagy olyan dolgot lájkolni, ami nem tetszik. Most miért tegyem, mert elvárás? Majd lájkolom azt, ami tényleg tetszik. - Zárójelben külön blogbejegyzést írhatnék arról is, hogy miért nincs „nem tetszik”? Nem arra gondolok, hogy visszavonod a tetszikelést, (mert már vissza lehet), hanem arra, hogy most komolyan lájkoljam azt, ha mondjuk elraboltak egy lányt? Ezt csak lájkolni lehet? Mert én nem lájkolom. – Visszatérve, mégis mért osztok meg olyan dolgokat, amik feleslegesek? Azért mert az, amit megosztasz fontos lehet a számodra, jelentőséggel bír. Tudd, ha el akarsz érni én, most biciklin ülök. Persze azt már feleslegesnek tartom, hogy lásd merre haladok, milyen utat tettem meg, mennyi volt az átlagsebességem, de ez nem az amit félek megosztani, mert mi hátrányom származhat ebből? - Gondolja az is, aki megosztja a bikinis csajokat minden nap, én meg törlöm az ismerőseim közül, mert köszi, erre nem vagyok kíváncsi.

A másik féle megosztás az információ megosztáshoz már szorosan kapcsolódik. Találtam egy jó cikket, olvastam egy jó blogot. Néztem egy jó hangfelvételt. Ezek az információk jellemzői, hogy nem a saját szellemi termékünk, de mégis úgy viselkedünk vele, mintha egy 10 példányban kiadott könyv birtokosai lennénk. Tegyük fel, hogy találok egy jó cikket egy honlapon, ami andragógia témájú, de nem osztom meg a társaimmal, nehogy hamar megtudjanak róla valamit, hanem eltitkolom, mert az információ „hatalom”. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a másik nem fogja megtalálni, de a tudat, hogy ÉN írtam be a keresőbe ÉN találtam meg EGYEDÜL, növeli az egódat. Na persze ezzel sok ember máshogy van. (Így én is) Az információkat, ha tudom megosztom, számomra új információ volt, hasznos tartalommal, érdekességeket tartalmazott. Ezen forrásokat az egyén külön-külön is megtalálhatja bár, és nem biztos, hogy a másik fél számára újdonság erejével hat, mégis hozhat újat. Természetesen fontos megjegyeznem, hogy sokszor a hiteles információ kiválasztása már önmagában is nehéz kérdés. – megosztom azt az információt, hogy meghalt Bud Spencer, kiderül, hogy kacsa volt, vagy időről időre megosztják azt, hogy a Marst akkorának fogod látni, mint a Holdat stb. Ezért az információ megosztáshoz fontos hozzáfűznöm azt, hogy ez ellenőrzött, vagy legalábbis jól körüljárt legyen, mielőtt megosztja azt, másképpen csak felesleges, sőt bosszantóan félrevezetővé válik)

Információmegosztásról, még annyit, meglepetésemre kevesen ismerték az alábbi oldalt: http://www.feflearning.hu/F%C5%91oldal

Ez az oldal A Felnőttképzés Fejlesztéséért Közhasznú Egyesület honlapja, mely évente egyszer kiad egy online ingyenesen elérhető kiadványt, illetve konferenciát is tart, ezek elérhetőek elolvashatóak. A folyóiratuk neve Felnőttképzési Szemle, ajánlom szíves figyelmetekbe ez úton is, szerintem hasznos információkkal van tele (Több jelenleg minket oktató tanár is publikált ide)

A harmadik megosztási forrás a legkritikusabb, a saját szellemi terméked. Mindenkinek vannak saját szellemi termékei. Ezek a ppt-k, amit csinálsz, ez a blogbejegyzés amit éppen írok, az a házi dolgozat, amit beadtam alapképzésen, a szakdolgozatom stb. Ezeket az információkat már kritikusabban kezeljük és igencsak meggondoljuk, megosszunk-e belőle bármit is. Miért is féltjük azt a dolgozatot, amelyet egy tanárnak beadtunk és kiváló érdemjegyet kaptunk érte? Miért nem osszuk meg a többiekkel, olvassák, el tanuljanak belőle? Miért nem osztjuk meg véleményünket, nézeteinket? Sajnos igazat kell adnom abban, hogy online olyanok vagyunk, mint offline. Félünk az esetleges következményektől, féljük a tudásunkat, a saját gondolatainkat. Pedig nincs semmi alapja, persze lehet más oka is annak, hogy nem osztunk meg valamit. Vegyük személyes példámat, mostanában indítottam újra a blogomat, ahol verseimet, novelláimat és egyéb dolgaimat tervezem közzétenni. Régen is volt, majd töröltem, majd most újra van. Ez a szakaszosság azért is volt, mert bennem élt egy gondolat: Miért osszam meg, ha úgysem nézi meg senki, vagy nem véleményezik? Nincs elrejtve elérhető, mégsem kapok kritikát és egyebeket. Nem attól féltem, hogy ellopják, hanem attól, hogy nincs véleményezve, nem mozgat meg senkit. Végül is abban maradtam ezzel, hogy nem számít, ki nézi meg, felhasználják-e vagy sem, fontos-e az emberek számára vagy sem, hordoz e valami újat, vagy sem, én megosztom, mert számomra értékesek, fontosak, ismeretet, esetleg tudást közvetítenek.

Végezetül gondolatsorom végére is érek, és azon gondolkodok, hogyan hozható létre egy olyan szakadatbázis, ami az andragógusoké, vagy azoké, akik érdeklődnek az andragógia tudománya iránt? Létrehozható lehetne egy olyan forrásbázis, ahol tanulók, tudósok, szakemberek, közemberek megoszthatják véleményüket, tudományos vagy nem tudományos munkájukat (például akár évfolyamdolgozatukat). Nem véletlen például, hogy Pethő tanár úr ennyire szorgalmazza a tematikus oldalak bővítését, fejlesztését. Több már jól működő szakososodott közösségi oldal van, könyvek, irodalom, színház, fotó, művészet. (moly.hu, rukkola.hu, fotosokvilaga.hu, iroklub.napvilag.net, felsofokon.hu stb) Érdemes ebben közösen elgondolkodni. Mindezek után a címre felvett kérdésre a válasz egyszerű: Osszd meg! – de mérlegeld mit (feleslegeset ne), mikor és hol, mert mindennek megvan a maga helye és ideje, mind offline és online.

Nem vagyok én x,y,z!

A hónap elején amikor megláttam az Információtudomány és média a 21. század elején tanegység leírását még úgy gondoltam, hogy ez is csak egy tantárgy a többi közül, amit teljesíteni fogok. Az elmúlt napokban már többször megingott ebben a hitem. A leírás értelmezésének többször kellett nekifutnom, egyrészt mert többféle teljesítési lehetőséget vázolt, másrészt mert volt benne néhány, számomra ismeretlen kifejezés.
A gyakorlati tárgyat, gyakorlati formában teljesítsünk elv szerint, 1 hete nekirugaszkodtam az előírt regisztrációs feladatoknak. A ustream felületen viszonylag könnyedén sikerült túljutnom, már "csak" meg kell ismerkednem a használatával. A bloghoz is eljutottam, ahogy az olvasható. Viszont a Second life, na az már igen! Először a laptopomon a videokártyát kellett frissíteni mert nem volt hajlandó a program "települni", majd az első kísérletezés során kiderült, hogy nem működik a gépem mikrofonja, lássuk be, e nélkül viszonylag nehéz lenne egy virtuális órán részt venni. Végül köszönhetően a családi "gépparknak" sikerült belépnem abba a bizonyos világba. Azt, hogy ezzel hogyan tovább még nem tudom, de gondolom az elkövetkező napokban kiderül.
A hét folyamán kezdett kitörni rajtam a tanácstalanság, hogyan fogom teljesíteni az előírtakat, heti 6-10 óra ráfordítással, hiszen én nem nappalis hallgató vagyok (ahogy a levelezős csoporttársak egyike sem) nekünk nem igazán van arra nettó egy munkanapunk, hogy hétről-hétre foglalkozzunk kizárólagosan ezen tantárgy keretében a tanulmányokkal. Máris eljutottunk a felnőttek tanulási jellemzőihez és tanulási szokásaihoz, sajátosságaihoz. Korábbi tanulmányaim és persze saját bőrömön tapasztaltak alapján elmondhatom, hogy a felnőttek tanulási jellemzői néhány dolog jelentősen befolyásolja:

• eltérő élethelyzetben vagyunk
• különböző élettapasztalattal rendelkezünk
• tudás vs. nem tudás - kudarchoz való viszonyunk más 
• motivációnk is jelentősen eltér a fiatalokétól

Az egyéni haladási ütem a levelező képzés sajátja, ezzel szemben egy meghatározott (és elég feszített) tananyag feldolgozás meglehetős feszültséget szül az emberben, azaz bennem. Arról már nem is beszélve, hogy a számtalan ismeretlen informatikai "csodával" megbarátkozni önállóan is elég nagy kihívást jelentett. Ezt mára azt hiszem sikerült feldolgoznom, a csoporttársak hathatós támogatásának köszönhetően. (Itt következhetne egy olyan felsorolás, mint amit az Oscar díj kiosztó gálán szoktunk hallani...)

A pánik leállásával megpróbáltam racionálisan gondolkozni és listát készíteni a teendőkről. Kezdjük a blognál! A neten (hol máshol) és ismerősök körében kezdtem el kérdezősködni, melyek a blog írás, írott vagy íratlan aranyszabályai. A következő választ kaptam egy rendszeresen blogot író baráttól:

• akkor írj, ha van mondanivalód
• ne írj 10 mondatnál többet
• ha lehet illusztrálj, egy-egy jó kép sokat ad a mondandódhoz
• legyen aktualitása annak amit írsz
• kapcsolódjon más megjelenésekhez (link, cikk, facebook, weboldal)
• találd meg az egyéni stílusod, nyugodtan foglalj állást, a személyes vélemény a lényeg

PÜFF neki!!! Az első két javaslatot kapásból meg is sértem, hiszen akkor kell írnom, amikor azt meg kell tennem a témákhoz kapcsolódóan és minimum 7-9000 karaktert kell kreálni ami biztosan több, mint 10 mondat. Az illusztrációval talán nem lesz gond, igyekszem majd kerülni a felesleges képeket, az aktualitás egyenlőre pipa, a kapcsolódást lsd. lent. Az egyéni stílust meg majd kommentelik a csoporttársak.

Na, de, hogy a 2013.02.20-án, a tantárgy keretében megtartott órához is csatlakozzak valamivel. Elhangzott a közös jegyzetelés kapcsán, hogy néhányan meg akarták úszni ezzel a jegyzet készítését. Mivel az órán nem vettem részt, így ezzel a kijelentéssel az utólagos előadás meghallgatás alkalmával szembesültem. Igyekszem nem magamra venni, mint távol maradó ezáltal nem jegyzetelő hallgató, de miért is kellene??? Hiszen én levelezős vagyok, az óra pedig a nappalis csoportnak került meghirdetésre. Mindazonáltal a közös jegyzetből eddig korlátozottan jutottam plusz információhoz, remélem ez még változni fog.

Viszont az felmerült bennem az előadást hallgatva, hogy a tanulást segítő különböző módszerek közül a hallgatók aktív bevonása nem tud megtörténni egy ilyen rögzített képzés során (illetve ezen az órán nem igazán történt meg). Az interaktivitás kerül feláldozásra a technika oltárán? Erre a kérdésre biztosan választ kapok majd a levelezős órákon.

Érdekes volt a generációs különbségekről való gondolat az órai anyagban. Azzal egyet tudok érteni, hogy a fiatalok nem vallják magukat x-nek, y-nak vagy z-nek. Szerintem sokan nem is tudják melyik generációba tartoznak! Én nem akarom magamat egyik skatulyába sem besorolni (ezért is a cím), viszont, ha objektív akarok lenni akkor bizony ki kell jelentenem "x" vagyok. Nem írom le mikor is születtem, akit érdekel nézzen utána a témának (x-y-z-generaciok) és máris behatárolhatja az intervallumot, hogy mikor lehetett a 18. születésnapom. Generációs "bevallástól" függetlenül nekem az a véleményem, hogy a generációk között létezik átjárás, van olyan ismerősöm aki bőven "x" de simán lepipál egy "z"-t a digitális világban. Az már mindenkinek nyilvánvaló, hogy most nem magamról beszéltem. Nem akarok én generációkat átugrani, szeretnék a fent leírt, rám is igaz, felnőttkori tanulási jellemzőknek megfelelően tanulni. Információtudományt a 21. században.