Élethosszig tartó szocializáció, avagy állampolgársági kérelem az információs társadalomba

A társadalomba történő integráció, az értékek és normák átvétele már kisgyermekkorban megkezdődik a szocializáció folyamatával. Elsődleges szocializációs színtérként a családnak meghatározó szerepe van a magatartási minták elsajátításában. A gyermek követi, utánozza a szülői modellt. Az iskola másodlagos szocializációs színtérként lép fel. Mivel a gyermekek eltérő értékrendszerrel érkeznek, az iskolának nincs könnyű dolga az általa fontosnak vélt normák elsajátításában, belsővé tételében, és ezek a különbségek az iskolás évek alatt sem csökkennek. 

A szocializációval a társadalom elfogadott tagjává válunk. Nem hiszem, hogy a szocializáció a gyermek életre nevelésével egyenlő. Ugyanez a folyamat zajlik le más-más színtérben egy külföldi nyaralás, vagy hosszabb távon egy külföldi munkavállalás, esetleg bevándorlás esetében. Mindig a belépni vágyó alkalmazkodik az új helyzethez, megtanulja a szokásokat, elvárt viselkedésmódokat, hogy a közeg befogadja. Egy csoportba történő felvételnél - legyen az munkahelyi-, tanuló-, szabadidős-, egyházi-, stb. csoport  - az új tag már kialakított szabályokhoz alkalmazkodik, megtanulja a csoport működési rendjét.

Az információs társadalom nem a sajátunk, nem kaptunk hozzá szabályzatot sem a szülőktől, sem az iskolától, egyszerűen szembejött velünk az életünkben, és eldönthettük, tagjává kívánunk-e válni, vagy távol tartjuk magunkat tőle annak minden hátrányával együtt. Ebben a társadalomban digitális állampolgárok élnek, a szerencsésebbek digitális bennszülöttként, mások digitális bevándorlóként. Digitális bevándorló vagyok. Egy bevándorló… kicsit mintha bosszantana ez a kifejezés, kicsit mintha máshova szeretnék tartozni, de a születési dátumomon nem tudok változtani, és egyébként is azt gondoltam eddig, hogy egész jól elboldogulok a digitális világban. Ahhoz, hogy a technológiai fejlődés a mindennapjainkba beférkőzzön, szemléletváltásra van szükség, amire pedig az iskola tökéletes helyszín lehetne. Sajnos azonban a közoktatás kötött, merev, egyirányú kommunikációját vette át a felsőoktatás is. Az információs technológia elterjedését nehezíti, vagy inkább lehetetleníti el, hogy csupán előadó központú, frontális szervezésű tanításban volt részünk. A felsőoktatásban is pedagógiai végzettséggel és közoktatásban szerzett gyakorlattal oktatnak. Azon csekély számú oktató, aki megpróbálja mégis a résztvevő központú módszereket előnyben részesíteni, általában elég nagy ellenállásba, passzivitásba ütközik a hallgatók részéről is. Ennek oka, hogy frontális tanítási módon szocializálódtunk, megszoktuk, hogy nem veszünk részt érdemben a tanítás-tanulás folyamatában, passzívak vagyunk, és elzárkózva otthon sajátítjuk el az anyagot. Szorosan kapcsolódik az előzőekhez, hogy csoportmunkában sem volt részünk a főiskolai évek előtt. Nem az “oszd meg és uralkodj” elven nőttünk fel, hanem a “mindenki a maga szerencséjének a kovácsa” elven. Értem ez alatt azt, hogy információ-birtoklást, vagy új nevén információ-féltékenységet neveltek belénk. Nem csoda, ha az azonos környezetből érkező oktatók is ugyanezt teszik: ma már többségük rendelkezésre bocsátja az előadáson vetített diasorát, de valamennyien találkoztunk olyan tanárral is, aki saját szellemi termékét nem volt hajlandó kiadni kezéből, miután tudását szóban már átadta. 

A mai elzárkózott viselkedésünk abból ered, hogy mindig megmondták, mennyit érünk a “tanulói piacon”. Az értékelés kizárólag szummatív volt, és az ötös skálán a legjobb osztályzatot elérő tanuló sem kapott tényleges visszajelzést teljesítményéről. Minőségi, szöveges értékelést - az alapképzést záró szakdolgozat kivételével - a mesterképzés előző félévében kaptam. A visszajelzés rendkívül fontos a fejlődésben, mert irányt mutat. Teljesen mindegy, hogy ezt oktató, hallgató, kívülálló teszi meg, de szükség van az interakcióra, különben kevés önbizalommal állunk neki a tudásmegosztásnak. Igényeljük is a reflexiót, de tartunk is tőle, ez a kettősség jellemzi az információ megosztási hajlandóságot. 

A közösségi tudásalkotás számomra egy új világ. Kicsit hasonlít a modellkövetésre, mert ha valaki hasznosat alkot, azzal vezeti a másikat, hogy ugyanígy tegyen. A lassú elterjedésben a felelősség kérdése is állhat, hiszen a tudás megosztójában megvan a hibázás lehetősége. Szemléletbeli változásnak kellene végbemennie ahhoz, hogy ne féljünk tartalmat megosztani és visszajelzést várni. Ahogyan a kamaszkorban, mindenki tartozni szeretne valahová, értéket szeretne létrehozni, és ehhez támogatást vár. Olyan ez a kurzus, mint a kapu az információs társadalomba, ahol sorban állunk, hogy bebocsátást nyerjünk. Az állampolgársági kérvény teljesíthető egy könnyebb és egy nehezebb, de tartalmasabb úton is. Utóbbi fő motiváló ereje újdonságában és tenni akarásában van. Éltető ereje a közösség, ami a tudást feldolgozza és alkotja, egészen addig, amíg a közösség létezik. A kulcs tehát az érdeklődés fenntartásában rejlik. Szerettem volna egy gyors véleménykutatást végezni a csoporttársak körében a blogbejegyzéshez, hogy milyen módon fogják teljesíteni a kurzust és miért, de a feladatmegoldásra vonatkozó szavazással értelmét vesztette az ötlet, és az eredményeket látva, a levelező tagozatos hallgatók körében feltett kérdésem torz képet mutatott volna. Az alap felvetésem, hogy nappali tagozatos hallgatók körében népszerű lesz a gyakorlati feladatmegoldás, míg levelező tagozaton a munka miatt kevesebben vállalják a több idővel járó heti teendőket. Várakozásommal ellentétes eredmény született a szavazáson a nappali és levelező tagozatra járók arányában. A levelező tagozatos hallgatók nagyobb számú részvételét a közös munkában azzal tudnám magyarázni, hogy részesei szeretnének lenni a tanulásnak, tapasztalni szeretnék azt, amit el kell sajátítaniuk. Az általam könnyebbnek ítélt utat választó - nagy részben - nappali tagozatos hallgatók döntését nem szeretném általánosítani, egy érintett formáljon inkább véleményt.

A közösségi tudás létrehozásának széles körben ismert tere a Wikipédia. A fogalomra keresve a Google első találataként a Wikipédia hálózatalapú tanulás szócikkét jelenítette meg, mely hiányos, kiegészítést vár. A  Wikipédia témáját az előadáson elhangzottak miatt hozom fel, és mert használata ellentmondásos véleményeket szül. Egyik oldalról andragógusként a tanulási módszerek széles tárházának birtokában népszerűsíthetnénk a közösségi tanulást, és többek között írhatnánk szócikkeket a szakterülettel kapcsolatban. Másrészről kétségeket vet fel, hogy az andragógusokat képző tanárok ellenzik a Wikipédia használatát, nem győzik felhívni a figyelmet a felület mellőzésére. Nyilván elfogadható érv, hogy tudományos írásmű készítése során szakirodalmi hivatkozásként ne szerepeltessünk szócikket, de mégis ez az ellenséges vélemény megkérdőjelezi az oldal, és így a közösségi tanulás hatékonyságát. Nehéz átértékelni  a gondolkodását egy andragógusnak, hogy ne higgye azt, egy szócikk megírásával szakmailag alábecsült tartalmat hoz létre, hiszen nem mindegy, hogy  digitális lábnyomunkban a közösségi portálok szokásos “termékeit” hagyjuk magunk után, vagy tisztes digitális állampolgárként mások számára is hasznosítható értéket teremtünk.