Ami az enyém, miért kellene megosztanom másokkal?

Az első előadás témájaként az oktatási kultúra változását taglaltuk. Szó esett többek között az információ-megosztásról is, és már akkor eldöntöttem, hogy nekem erről a témáról írnom kell. Megosztás, ez a szó napjainkban - úgy gondolom- szorosan összekapcsolódott a mindenki számára ismert közösségi média egyik legnépszerűbb felületével, a facebook-al. Ezen az oldalon megoszthatunk videókat, fényképeket, mások bejegyzéseit, idézeteket, verseket, bogbejegyzéseket. Bármit, amit úgy gondolunk, hogy mások számára is érdekes lehet, de még inkább, szeretnénk, ha kiderülne, hogy számunkra érdekes. Az alábbi ábra számomra jól tükrözi azt a problémát, amit felvetnék a témával kapcsolatban, bár csak a facebook tekintetében illusztrálja a megosztásokat, ami nem feltétlenül baj, hiszen napjainkra ez az a felület, amit szinte mindenki kivétel nélkül használ.

Látható, hogy az értékközvetítő információk, így az iskolával kapcsolatos dolgok, hírek, vagy könyvek, sokkal kisebb százalékban kerülnek megosztásra. A vicces dolgokat, egy-egy zenei videót, fényképet nagyobb valószínűséggel osztunk meg társainkkal, mint a hasznosabb, minőségében magasabb dolgot. Mi lehet ennek az oka?  A harvardi egyetem kutatói kimutatták, hogy létezik egy kémiai vegyület, - a dopamin - amely az agyban felszabadul, amikor megosztunk valamit másokkal a világhálón. A dopamint boldogsághormonnak is szokták nevezni, hiszen termelődése folyamán boldogságot, elégedettséget vált ki. Ugyanaz a vegyület, amely akkor szabadul fel, amikor magunkról beszélünk. (link) Az ember tehát önimádó, olyannyira, hogy saját gondolatait azonban nem szívesen tárja a világ elé. Szeretünk, tehát megosztani olyan dolgokat, ami másokból irigységet, csodálatot, érdeklődést válthat ki, tehát a szakmai érdeklődésünk, munkánk, tanulmányaink tekintetében nem beszélhetünk erről.

Az előadás során azonban a saját jegyzet megosztása, mint probléma merült fel. Miért osztunk meg előbb akár egy cicás videót, sőt egy a nyaraláson készült bikinis fotót, mint egy általunk készített szellemi terméket, amely egy a területen szakértő oktató előadására reagál? Minek a következménye, hogy nem szívesen, vagy csak fenntartásokkal adunk oda füzetet, tételsort társainknak? Meg kell mondanom én is ebbe a csoportba tartozom; amivel én dolgoztam, tehát gondolkoztam rajta, azt nem szívesen adom át olyannak, akinek kevesebb munkája volt benne. Ellenkező esetben azonban rosszul esik, ha valakitől nem kapom meg a jegyzetét. Alapvetően tehát egyfajta emberi ösztön az, hogy kevés esetben készül közös jegyzet. A tudásbirtoklás és információféltékenység, mint az előadás során általam halott új fogalmak megállják tehát helyüket.  Véleményem szerint az is meghatározó tényező lehet, hogy nem szeretnénk, hogy gondolataink miatt lenézzenek, megszóljanak. Mi történik, ha valaki nem ért egyet azzal a jegyzetelési szokással, amit az évek folyamán megszoktam, ha valamit rosszul értelmeztem. Félünk tehát a megjegyzésektől, a visszajelzésektől is. És vajon mennyire van szüksége a közösségnek éppen az én jegyzetemre? A közös jegyzetelés, tehát számos korlátba ütközhet.

Számomra további korlátozó tényező - egy a Tanár Úr által szintén pozitívumként említett dolog- a digitális lábnyom. Amennyiben valami olyat töltünk fel, ami minőségi, tudományos, az csak előnyünkre válhat, azonban még nem érzem magam szakmailag annyira felkészültnek, hogy ezt megtehessem. Személy szerint nem szeretem, ha könnyen megtalálható vagyok az interneten, ha a nevem megjelenik a google-ben. Igyekszem a közösségi oldalon minél kevesebb információt, képet, minél kisebb körben megosztani magamról, nem használok más megosztásra alkalmas felületet. Ez valójában egyéni, személyes probléma, azt sem tudom, hogy változtatható-e ez a felfogás. Valamint, véleményem szerint ebben a kontextusban is beszélhetünk egyfajta elszemélytelenedésről, hiszen korábban, ha egy tudományos diszciplínát, szakmai véleményt formáltak, az legtöbbször szakmai lapokban, tanulmányokban, könyv alakban jelent meg, manapság azonnal feltölthetjük az internetre, ahol elolvassuk, jó esetben emlékezünk is rá, a feltöltő személye azonban legtöbbször elfelejtődik. Az egyre több információ miatt pedig egyre elenyészőbb lesz az olyan információ, amit mi magunk teszünk közzé és teljesen új felfogást tartalmaz. Az információ gyarapodás miatt pedig, nem minden esetben találjuk meg azt, amely a legrelevánsabb keresésünk szempontjából, így a mennyiség a minőség rovására mehet.

Az internet rengeteg lehetőséget nyújt arra, hogy megosszuk/feltöltsük/megjelenítsük gondolatainkat. Személy szerint a Google dokumentum szolgáltatását nem nagyon használtam ez idáig.  Egyelőre még nem látom az értelmét a dolognak, a célját mindenképp, illetve azt is felfogom, hogy így egyszerűbb a tanulás, közösségkovácsoló hatása is lehet, azonban számomra kissé idegen a dolog. Nem látom át, hogyan működhetne hatásosan milyen előnyünk származik belőle? Saját jegyzetből mindig is könnyebben tanultam, de lehet, hogy ez is csak megszokás kérdése.

„Nem technológiai, hanem szemléletmódbeli változás kell” Azonban ha nincs meg a technológiai háttér, mi alapján változzon meg a felfogásom? Éppen ezért következő probléma, hogy hiába élünk a 21. században, hiába vagyunk információs társadalom, az eszközök hiánya, vagy inkább már a korszerű eszközök hiánya mindenképpen nehézséget okoz. Tehát hiába van nekem mobiltelefonom, ha nincs internet elérhetőség rajta, ha az korlátozott, lassú. Személy szerint nem is preferálom. Van egy laptopom, otthon wifi, a munkahelyemen számítógép, nem villanyoz fel a tudat, hogy a tanteremben is használni illik/ kell. Felgyorsult világunkban jó egy kicsit lelassulni és visszatérni a jó öreg, krétapor szagú tanterembe, belesüllyedni egy kényelmetlen fatámlás székbe és élvezni, hogy azért van ami nem változik ilyen könnyedén. Ezzel valószínűleg sok ráncos homlokot varázsolok olvasóim arcára, és valóban, én magam sem tudnék internet, facebook, e-mail nélkül élni, a tanulás területén azonban egyelőre a hagyományos dolgokat, a régimódi felfogást preferálnám, ha minden igaz ez a fajta nézőpontom meg fog változni a félév végére?!