Okosteló nélkül fabatkát sem…?Avagy hogyan éljük túl az onLányságot

Nálam az iwiwvel kezdődött…Előtte nem is nagyon volt szükségem internetre. Maximum emailt küldtem, vagy kaptam, néha nézegettem pár dolgot. Ez nagyjából hetente maximum két órába belefért, de akkor sem volt probléma, ha kimaradt. Volt egy helyes kis telefonom is természetesen, amit telefonálásra és/vagy rövid szöveges üzenetek fogadására és küldésére használtam, szuper funkcióként nagyon rossz minőségű képeket gyártottam vele, de ezt is csak úgy viccből. Teljesen normális és teljes életet éltem (gondoltam ezt akkor) és persze gondolom ezt most is egy ultramodern okostelefon és egy még okosabb táblagéppel az ölemben. Az iwiw miatt többször gép elé „kényszerültem”, mivel feltétlenül vissza kellett igazolnom több, nagyon fontos személyt, arról nem is beszélve, hogy a hétvégi buli mind az ötven képét egyenként fel kellett tölteni. Persze édes teher volt ez, hamar rengeteg iwiw ismerősöm lett, s még több csuda érdekes fotóalbumom, tehát elmondhattam magamról, az iwiw lapom rendben van, tehát az én életem szuper…

Viszonylag hamar lecsengett nálam az iwiw-őrület, bár akkor még nem is tudtam mi vár rám. Az új őrület neve, Facebook. Gondolom, nem kell senkinek bemutatnom, mivel, aki nincs fent Facebookon, az sajnos gyakorlatilag „nem is létezik”. Csodás, új világ volt ez kezdetben számomra. Sokkal több ember, rengeteg új funkció, „hasznos alkalmazások”, megszámlálhatatlanul sok kép, gondoltam, ez az én világom. Pillanatok alatt megtudtam milyen csoki lennék, vagy azt, hogy melyik mesebeli herceg illene hozzám, sőt pár nap leforgása alatt több száz ismerősöm talált meg. Mivel ilyen sok, fontos szem látja naponta a profilomat, gondoltam, nyilván karban kell tartanom. S észre vettem azt is, hogy aki igazán menő facebookon, az rengeteg képet, bejegyzést, kommentet, észrevételt tesz úgy, hogy lehetőleg mindenki lássa. Kezdetben nagyon tetszett ez a fotó-, komment- és ember kavalkád, élveztem, hogy egyre több az ismerősöm, meg persze a like-om, ami ebben a világban egy teljesen különálló fogalom, és ami egy valamire való Facebook-függő napjait szebbé teszi.  Ekkor már minden nap kötelező volt Facebookozni, már csak azért is, nehogy lemaradjak valami nagyon fontos eseményről, fényképről, vagy üzenetről, ugyanis egyre több ismerősöm kezdte üzenetküldésre is használni az oldalt. Rengeteg képet töltöttem fel magam is, bármilyen történésről, vagy eseményről, a szelektálás teljes hiánya mellett, gyakorlatilag minden nap új albumot osztottam meg. Ekkor már rengeteg időt töltöttem gép előtt, likeoltam az ismerőseim albumait, töltögettem a képeket, kommenteltem, s lelkesen köszöntöttem fel a 600. ismerősömet is szülinapja alkalmából, aki valójában csak egy ismerősöm ismerőse, de viccesnek tűnt visszaigazolni. Rendszeresen használtam chatelésre is a közösségi oldalt, sokat ismerkedtem így, s nagyon tetszett, hogy szinte bárkivel, bármennyit tudok beszélgetni. Nem sokkal ezután megvettem az első okostelefonomat, amit a hagyományos funkciókon kívül már internetezésre is tudtam használni. Még intenzívebbé vált a függésem, már egész nap facebookoztam. Fényképeztem, posztoltam, becsekkoltam… stb. Voltak olyan napjaim, amik semmi mással nem teltek, csak azzal, hogy lájkoltam, kommenteltem, töltögettem, mert időközben ismerőseim száma ezer fölé emelkedett, így már komoly kihívást jelentett „megfelelni” a gondosan felépített profilomnak. Közben a csúcs modern telefonomra letöltöttem egy chat programot, meg néhány alkalmazást, mint például fotómegosztó program. Közben Facebook profilomat tökéletesre alakítottam, rengeteg képpel, bejegyzéssel, kommenttel, egyfolytában aktív és online voltam, beszélgettem valakivel, visszaigazoltam, feltöltöttem, letöltöttem, emellett legújabb szenvedélyem a telefonchat lett. Sok ismerősömmel nem is találkoztam, sőt nem is beszéltem, csak chateltünk. Számomra ez megint egy külön világ volt, pontosan annyira volt személyes, amennyire én akartam, s mivel mindig is szerettem írni, tökéletes kapcsolattartásnak bizonyult. …Egy ideig…

Lassan tudatosult bennem, hogy nekem az okostelefonom inkább átok, mint segítség. Egy idő után másról sem szóltak a napjaim, csak arról, hogy kinek, hol, mit kell válaszolnom. Szerintem, ha nincs kordában tartva ez a dolog, teljesen átveszi a napok felett az uralmat. Reggelente az első dolgom, mikor felkeltem az volt, hogy megnézzem, kaptam-e üzenetet, emailt, értesítést, meghívót, s a nap folyamán ezt nagyon sokszor megismételtem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már semmi mást nem csinálok, csak a telefonomat nyomkodom, s valós emberi kapcsolataim gyakorlatilag megszűntek. Nem találkoztam senkivel, nem is nagyon mentem sehova, munka közben is online voltam, meg edzés és alvás közben is. Természetesen nagyon fárasztóvá vált így élni a hétköznapokat, de egyfolytában az volt az érzésem, hogy muszáj ezt tennem. Milyen barát, vagy barátnő az olyan, aki nem likeolja a barátai képeit, vagy milyen „fecebook lakó” az, aki nem köszönti fel az ismerőseit, vagy milyen ember az, aki nem válaszol egy emailre, vagy egy chat üzenetre?! Lelkiismeret furdalásom volt ha valakit elfelejtettem felköszönteni, vagy nem kommentáltam a nekem írt bejegyzését időben, ne adj isten nem likeoltam a 79. kiskutyás képét. Ilyesfajta gondolataim voltak, s valahogy olyan érzésem volt, hogy nem tudok kiszabadulni a telefonom által nyújtott alkalmazásokból, s ez az életem majdnem percére rányomja a bélyegét. Visszasírtam a régi időket, amikor még nem „kellett” mindig online lennem, s senki sem tette szóvá, ha egy üzenetre csak akkor válaszoltam, mikor időm volt rá, vagy nem kedveltem az új profilképét, s nem attól tartottak színes egyéniségnek, hogy egy oldalra hány képet töltök fel. Nagyon nehezen, de sikerült gátat szabnom ennek, s bár most is rengeteget vagyok online, s igen aktív felhasználónak tartom magam, nem erről szól az életem. Tudatosan rendszerezem az üzeneteket is, s nem ragadok órákra a fényképek elé. Nem veszem minden másodpercben kezembe a telefonom, s nem válaszolok minden üzenetre rögtön. Nem volt egyszerű megtalálnom a helyes egyensúlyt.