Könyves közösségépítés a Second Life-ban.
A 13. óra, vagyis "A hálózatelmélet oktatási alkalmazása: konnektivizmus.
A hálózati munka" (máj.8.) című óra gyakorlati feladatát tanár úr kérésére
úgy teljesítettük, hogy a Second Life virtuális térben találkoztunk Szemán
Zoltán vezetésével, és kedvenc idézetünket osztottuk meg egymással, továbbá
elmeséltük(/vagy leírtuk), hogy miért választottuk azt a bizonyos idézetet és
mit jelent számunkra az az idézet. 2013.
május 15-én szerda este tartottuk a foglalkozást.
Az idézet kiválasztása nagy fejtörést okozott, hogy a sok-sok könyv és
rengeteg kedvenc idézet közül, melyik az amelyik igazán rám és az életemre
illik, amit valóban igyekeztem megfogadni és aszerint élni. Végül a következő
sorok mellett döntöttem:
"Születésünk pillanatától halálunk
percéig életünk egy folyamatos utazás. A táj, az emberek és a vágyaink is
változhatnak, miközben a vonat megállíthatatlanul halad tovább. Az élet maga a
vonat, nem az állomás."
(Paulo
Coelho, Alef)
Édesapám is mindig ehhez hasonlókat
mondott nekem és később az ő hatására olvastam el ezt a könyvet. Fontosnak tartom, hogy ne várjunk soha arra,
hogy valami történjen, hanem éljük az életünket, ne féljünk a változásoktól, ne
ragaszkodjunk tárgyakhoz. Ami fontos azok az emberi kapcsolataink. Ez a
könyv és idézet mindig az ő szavaira emlékeztet.
Nagyon sok érdekes idézetet hallottam az eltöltött egy óra alatt, úgy
érzem, hogy sokkal közelebbről megismertük egymást, mert szerintem az idézetek nem
csupán hangzatos mondatok, hanem egyfajta életfelfogást, életszemléletet is
tükröznek.
Két ember idézete fogott meg igazán, mert azt a két idézetet a saját
életemre is érvényesnek éreztem.
Az egyik Oravecz Diána idézete volt: "Hosszú és különös tapasztalatokkal
tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján
élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk
kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom,
sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját
akaratából, minden figyelmeztetés ellenére... de idővel belejön az ember."
Nagyon igazak ezek sorok, ezt már
kismilliószor tapasztaltam, amikor a testvéreimnek próbáltam segíteni, vagy a
családom bármely tagjának. Hagyni kell mindenkit, hogy a saját életét élje és
tapasztalatokat szerezzen, ne akarjunk mindenkit megvédeni a csalódástól,
tévedéstől, a megtapasztalástól.
A másik pedig Bot Krisztináé: „Szépek vagytok, de üresek – mondotta még
nekik. – Értetek nem halhat meg az ember. Az én rózsámról is azt hihetné a
közönséges járókelő, hogy hasonlít hozzátok. De ő egymagában fontosabb, mint ti
valamennyien, mert én megöntöztem. Mert üvegburát borítottam rá. Mert
szélvédővel óvtam. Mert elpusztítottam a hernyóit (kivéve azt a kettőt-hármat,
a pillangók miatt). Mert hallottam panaszkodni vagy dicsekedni, sőt olykor egy
szót se szólni. Mert …az én rózsám.” (Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg)
Ezek a mondatok pedig abszolút
beleillenek az én életfilozófiámba és kapcsolódik az én idézetemhez, hogy az
emberi kapcsolatok a legértékesebbek az életben.
Számomra nagyon érdekes volt és
hasznosan telt el ez az óra, a későbbiekben még szívesen részt vennék hasonló
"találkozókon".
Ilyen szép virtuális helyen töltöttük el az időt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése