2013. február 22., péntek

Okosteló nélkül fabatkát sem…?Avagy hogyan éljük túl az onLányságot





Nálam az iwiwvel kezdődött…Előtte nem is nagyon volt szükségem internetre. Maximum emailt küldtem, vagy kaptam, néha nézegettem pár dolgot. Ez nagyjából hetente maximum két órába belefért, de akkor sem volt probléma, ha kimaradt. Volt egy helyes kis telefonom is természetesen, amit telefonálásra és/vagy rövid szöveges üzenetek fogadására és küldésére használtam, szuper funkcióként nagyon rossz minőségű képeket gyártottam vele, de ezt is csak úgy viccből. Teljesen normális és teljes életet éltem (gondoltam ezt akkor) és persze gondolom ezt most is egy ultramodern okostelefon és egy még okosabb táblagéppel az ölemben. Az iwiw miatt többször gép elé „kényszerültem”, mivel feltétlenül vissza kellett igazolnom több, nagyon fontos személyt, arról nem is beszélve, hogy a hétvégi buli mind az ötven képét egyenként fel kellett tölteni. Persze édes teher volt ez, hamar rengeteg iwiw ismerősöm lett, s még több csuda érdekes fotóalbumom, tehát elmondhattam magamról, az iwiw lapom rendben van, tehát az én életem szuper…
Viszonylag hamar lecsengett nálam az iwiw-őrület, bár akkor még nem is tudtam mi vár rám. Az új őrület neve, Facebook. Gondolom, nem kell senkinek bemutatnom, mivel, aki nincs fent Facebookon, az sajnos gyakorlatilag „nem is létezik”. Csodás, új világ volt ez kezdetben számomra. Sokkal több ember, rengeteg új funkció, „hasznos alkalmazások”, megszámlálhatatlanul sok kép, gondoltam, ez az én világom. Pillanatok alatt megtudtam milyen csoki lennék, vagy azt, hogy melyik mesebeli herceg illene hozzám, sőt pár nap leforgása alatt több száz ismerősöm talált meg. Mivel ilyen sok, fontos szem látja naponta a profilomat, gondoltam, nyilván karban kell tartanom. S észre vettem azt is, hogy aki igazán menő facebookon, az rengeteg képet, bejegyzést, kommentet, észrevételt tesz úgy, hogy lehetőleg mindenki lássa. Kezdetben nagyon tetszett ez a fotó-, komment- és ember kavalkád, élveztem, hogy egyre több az ismerősöm, meg persze a like-om, ami ebben a világban egy teljesen különálló fogalom, és ami egy valamire való Facebook-függő napjait szebbé teszi.  Ekkor már minden nap kötelező volt Facebookozni, már csak azért is, nehogy lemaradjak valami nagyon fontos eseményről, fényképről, vagy üzenetről, ugyanis egyre több ismerősöm kezdte üzenetküldésre is használni az oldalt. Rengeteg képet töltöttem fel magam is, bármilyen történésről, vagy eseményről, a szelektálás teljes hiánya mellett, gyakorlatilag minden nap új albumot osztottam meg. Ekkor már rengeteg időt töltöttem gép előtt, likeoltam az ismerőseim albumait, töltögettem a képeket, kommenteltem, s lelkesen köszöntöttem fel a 600. ismerősömet is szülinapja alkalmából, aki valójában csak egy ismerősöm ismerőse, de viccesnek tűnt visszaigazolni. Rendszeresen használtam chatelésre is a közösségi oldalt, sokat ismerkedtem így, s nagyon tetszett, hogy szinte bárkivel, bármennyit tudok beszélgetni. Nem sokkal ezután megvettem az első okostelefonomat, amit a hagyományos funkciókon kívül már internetezésre is tudtam használni. Még intenzívebbé vált a függésem, már egész nap facebookoztam. Fényképeztem, posztoltam, becsekkoltam… stb. Voltak olyan napjaim, amik semmi mással nem teltek, csak azzal, hogy lájkoltam, kommenteltem, töltögettem, mert időközben ismerőseim száma ezer fölé emelkedett, így már komoly kihívást jelentett „megfelelni” a gondosan felépített profilomnak. Közben a csúcs modern telefonomra letöltöttem egy chat programot, meg néhány alkalmazást, mint például fotómegosztó program. Közben Facebook profilomat tökéletesre alakítottam, rengeteg képpel, bejegyzéssel, kommenttel, egyfolytában aktív és online voltam, beszélgettem valakivel, visszaigazoltam, feltöltöttem, letöltöttem, emellett legújabb szenvedélyem a telefonchat lett. Sok ismerősömmel nem is találkoztam, sőt nem is beszéltem, csak chateltünk. Számomra ez megint egy külön világ volt, pontosan annyira volt személyes, amennyire én akartam, s mivel mindig is szerettem írni, tökéletes kapcsolattartásnak bizonyult. …Egy ideig…
Lassan tudatosult bennem, hogy nekem az okostelefonom inkább átok, mint segítség. Egy idő után másról sem szóltak a napjaim, csak arról, hogy kinek, hol, mit kell válaszolnom. Szerintem, ha nincs kordában tartva ez a dolog, teljesen átveszi a napok felett az uralmat. Reggelente az első dolgom, mikor felkeltem az volt, hogy megnézzem, kaptam-e üzenetet, emailt, értesítést, meghívót, s a nap folyamán ezt nagyon sokszor megismételtem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már semmi mást nem csinálok, csak a telefonomat nyomkodom, s valós emberi kapcsolataim gyakorlatilag megszűntek. Nem találkoztam senkivel, nem is nagyon mentem sehova, munka közben is online voltam, meg edzés és alvás közben is. Természetesen nagyon fárasztóvá vált így élni a hétköznapokat, de egyfolytában az volt az érzésem, hogy muszáj ezt tennem. Milyen barát, vagy barátnő az olyan, aki nem likeolja a barátai képeit, vagy milyen „fecebook lakó” az, aki nem köszönti fel az ismerőseit, vagy milyen ember az, aki nem válaszol egy emailre, vagy egy chat üzenetre?! Lelkiismeret furdalásom volt ha valakit elfelejtettem felköszönteni, vagy nem kommentáltam a nekem írt bejegyzését időben, ne adj isten nem likeoltam a 79. kiskutyás képét. Ilyesfajta gondolataim voltak, s valahogy olyan érzésem volt, hogy nem tudok kiszabadulni a telefonom által nyújtott alkalmazásokból, s ez az életem majdnem percére rányomja a bélyegét. Visszasírtam a régi időket, amikor még nem „kellett” mindig online lennem, s senki sem tette szóvá, ha egy üzenetre csak akkor válaszoltam, mikor időm volt rá, vagy nem kedveltem az új profilképét, s nem attól tartottak színes egyéniségnek, hogy egy oldalra hány képet töltök fel. Nagyon nehezen, de sikerült gátat szabnom ennek, s bár most is rengeteget vagyok online, s igen aktív felhasználónak tartom magam, nem erről szól az életem. Tudatosan rendszerezem az üzeneteket is, s nem ragadok órákra a fényképek elé. Nem veszem minden másodpercben kezembe a telefonom, s nem válaszolok minden üzenetre rögtön. Nem volt egyszerű megtalálnom a helyes egyensúlyt.

Tudok egyedül is jegyzetelni! Miért kell közös jegyzet? (kiegészített bejegyzés)

Miért adtam ezt a furcsa címet ennek a blog bejegyzésnek? Lehetne saját jegyzet vs. közös jegyzet a címe is, ahol érvek ellenérvek kerülhetnének elő, melyik jobb és miért.  Jogosan merült fel az írásom címe a Facebook-on, ugyanis eddig jegyzetelés címén fogtam a füzetemet és a tollamat – manapság előnyben részesítem a laptopomat jegyzeteléskor – és szorgalmasan próbáltam lejegyezni az előadó értékes mondanivalóját. Igaz, sokszor előfordult az a jelenség is, hogy a kezem lassabban írt, mint ahogy az előadó beszélt.
Nos, az ELTE PPK Andragógia Ma hallgatójaként a II. félévben egy új tárggyal ismerkedek, az Információtudomány és média a 21. század elején. Pillanatnyilag nagy a zavar a fejemben, de lassan tisztulnak az információk. Arról írok pár gondolatot, hogy miért nem elég, ha egy előadás kapcsán csak a saját jegyzeteimet használom fel.
Kiindulásként az eddig számomra jól bevált módszereket használva úgy nézett ki a tanulás, hogy végighallgattam az előadót az adott témában, közben leírtam magamnak mindazt, amit hasznosnak véltem és a későbbiekben felhasználva valamilyen módon visszaadtam a megtanult tudásomat, számonkérés formájában. Szerintem, hozzám hasonlóan csinálják a csoporttársaim is, hiszen kisiskolás korunk óta ilyenfajta tanulást neveltek belénk tanítóink az általános iskolában. Hozzáteszem, a főiskolás évek alatt alaposan megtanultuk kiszűrni a leglényegesebb tartalmakat az előadásokon, hiszen minden fontos lehet.  Azt vallom, hogy a legjobb saját jegyzetből tanulni, én írtam, tudom miért azt írtam a lapra. A saját kézírásomat én tudom a legkönnyebben elolvasni, mert saját logika szerint építkezem. Itt jön a képbe, hogy adott egy előadás, ahol kb. 40 hallgató jegyzetel, miért írnának ők mást, többet, mint én. Másképp írom, egy helyen vagyunk, ugyanazt az órát hallgatjuk, mindannyian hasonlót írunk le. Valószínűleg nincs igazam, hiszen mindenkinek más dolgok keltik fel az érdeklődését, más dolgok tűnnek fontosnak.
Kedves Csoporttársaim, negatívnak tűnhet az előző pár sor, de cáfoljatok meg nyugodtan. Az elmúlt pár napban hasonló aggodalmakat olvastam Tőletek a közös csoportunkban, mindannyiunknak újdonság erejével hatnak a feladatok.
Folytatom a gondolatot, természetesen, amit lejegyzetelek az előadáson, szívesen bedobom a közösbe, senki se maradjon le a fontos információkról. Felmerül bennem a kérdés, hogy biztosan megérti mindenki, amit én írtam. Hasznosabb lenne, ha átbeszélnénk az anyagot, mert írhattam az írásomba olyan gondolatokat is, ami az olvasó számára átláthatatlan.  
Létezik egy Közös jegyzet Információtudomány 2013. nevű fájl, amiben két nappal az előadás után talán három jegyzet található. Felmerül bennem, hogy azok, akik részt vettek az előadáson és azok, akik már meghallgatták ustream-en, hogyan értelmezik a közösségi tudásalkotást. Amikor egy adott témakörben egyéni ismereteket szerzünk, és azokat megosszuk a csoportunkkal, akkor valóban közösen még több látásmódot szemléltetünk. Várakozó állásponton vagyok, igazán érdekel mi az a több, amit a társaim bele írni a közös jegyzetbe.
Nem hagy nyugodni egy gondolat, nagyon régen, amikor még nem voltak könyvek, az emberek a kis helyi közösségekben átadták a tudásukat egymásnak oly módon, hogy elmondták, vagy elmutogatták, utánozták tapasztalataikat. Miután a tudást le lehetett írni és a könyvnyomtatás megjelenésével már sokszorosítani is lehetett, megszűnt a közösségi tudásátadás régi hagyományos formája. Szerintem hasznos tevékenység volt, hiszen a személy tudott valamit, a másik személy egy más tudással rendelkezett és így tovább, közösen egész csoportokat tette naggyá. Valahogyan nekünk is így kéne működnünk, az én tudásom kevés lehet, de összefogva többet teremthetünk. 
A szubjektív véleményem után, következzék a szakirodalmakban talált vélemény néhány fogalomról, mely a közösségi tudásalkotáshoz kapcsolható. Elsőnek alapul veszem a mi nappalis és levelezős Andragógia MA szakos hallgatóinkat. Mi egy tanuló csoport vagyunk – függetlenül attól, hogy melyik képzésben veszünk részt – és mint megalakult tanulócsoport részt veszünk a közös tantárgyunk óráin. Tudásunkat karban tartjuk, fejlesztjük egyénileg, ugyanakkor részt vállalunk egy tanuló szervezet kialakításában, jelen esetben az előadások hallgatásával, a közös jegyzetkészítéssel.
A tanuló szervezet fő jellemzője a tudásmegosztás érvényesülése, ami azt jelenti, hogy mindenki igyekszik a szervezeti, a közösségi célok érdekében saját tudását átadni, megosztani a kollégáival, a szervezet többi tagjával. A szervezeti tanulás tehát az egyéni tanuláson alapul.[1] Ahogy Kraiciné Szokoly Mária leírja, a tanuló szervezetet leginkább a tudásmegosztás jellemzi, oly módon, hogy a csoport minden tagja valamit hozzátesz a tudásából a csoport tudásához. Amennyiben a közös jegyzet létrehozása eléri a célját, akkor az egyéni tudás megsokszorozza a csoport teljesítményét. Ebből következik, hogy a tudás megsokszorozásának célja a közös tudás továbbfejlesztése és hasznosítása. A szervezeti tanulásban nagy jelentősége van az egyéni tudásnak, az alapkövének lehet nevezni.
Minden szervezeti tevékenységben megtalálhatók azok az egyének, akik az adott tevékenység végrehajtásában élen járnak, vagy azért, mert sokkal többet tudnak, vagy azért, mert valamit másképp tudnak, csinálnak, mint a többiek.[2] A bogbejegyzések lapján már látható, milyen jól működik az egymás írásainak a külső reflexiója. Ez is egyfajta tudás továbbfejlesztés, aki megjegyzést ír más blogjához, valamit hozzátesz a saját véleményéből.
Reményem szerint a digitális lábnyomommal részt veszek a közösségi tudásalkotásban, amennyiben sikerült a témához kapcsolódó kulcsfogalmakat megvilágítanom.  

Felhasznált irodalom:
1.       Kraiciné Szokoly Mária, Csoma Gyula: Bevezetés az andragógia elméletébe és módszertanába, Budapest, 2012. 197.oldal, Letöltés:2013-02-26
2.       Dr. Bencsik Andrea: A jó pap és az üzleti stratégia, Tudástőke konferenciák. 1. számú hírlevél, 2. cikk, 2007. október, 4.oldal, Letöltés:2013-02-26 http://www.tudastoke.hu/tudositas/ea_anyagok/tt_2007/1_rendezveny/Tudastoke1_Bencsik_Andrea_2007_2.pdf



[1] Kraiciné Szokoly Mária, Csoma Gyula: Bevezetés az andragógia elméletébe és módszertanába, Budapest, 2012. 197.oldal http://kraicineszokolymaria.hu/wp-content/uploads/2012/12/modszertar-2.pdf Letöltés:2013-02-26
[2] Dr. Bencsik Andrea: A jó pap és az üzleti stratégia, Tudástőke konferenciák. 1. számú hírlevél, 2. cikk, 2007. október Letöltés:2013-02-26, 4. oldal http://www.tudastoke.hu/tudositas/ea_anyagok/tt_2007/1_rendezveny/Tudastoke1_Bencsik_Andrea_2007_2.pdf 

2013. február 19., kedd

Sziasztok!
Ahogy elnézem ez a félév sem fog érdekességek nélkül telni! :)