Nálam az iwiwvel kezdődött…Előtte nem is nagyon volt
szükségem internetre. Maximum emailt küldtem, vagy kaptam, néha nézegettem pár
dolgot. Ez nagyjából hetente maximum két órába belefért, de akkor sem volt
probléma, ha kimaradt. Volt egy helyes kis telefonom is természetesen, amit
telefonálásra és/vagy rövid szöveges üzenetek fogadására és küldésére
használtam, szuper funkcióként nagyon rossz minőségű képeket gyártottam vele,
de ezt is csak úgy viccből. Teljesen normális és teljes életet éltem (gondoltam
ezt akkor) és persze gondolom ezt most is egy ultramodern okostelefon és egy
még okosabb táblagéppel az ölemben. Az iwiw miatt többször gép elé „kényszerültem”,
mivel feltétlenül vissza kellett igazolnom több, nagyon fontos személyt, arról
nem is beszélve, hogy a hétvégi buli mind az ötven képét egyenként fel kellett
tölteni. Persze édes teher volt ez, hamar rengeteg iwiw ismerősöm lett, s még
több csuda érdekes fotóalbumom, tehát elmondhattam magamról, az iwiw lapom
rendben van, tehát az én életem szuper…
Viszonylag hamar lecsengett nálam az iwiw-őrület, bár akkor
még nem is tudtam mi vár rám. Az új őrület neve, Facebook. Gondolom, nem kell
senkinek bemutatnom, mivel, aki nincs fent Facebookon, az sajnos gyakorlatilag „nem
is létezik”. Csodás, új világ volt ez kezdetben számomra. Sokkal több ember, rengeteg
új funkció, „hasznos alkalmazások”, megszámlálhatatlanul sok kép, gondoltam, ez
az én világom. Pillanatok alatt megtudtam milyen csoki lennék, vagy azt, hogy
melyik mesebeli herceg illene hozzám, sőt pár nap leforgása alatt több száz
ismerősöm talált meg. Mivel ilyen sok, fontos szem látja naponta a profilomat, gondoltam,
nyilván karban kell tartanom. S észre vettem azt is, hogy aki igazán menő
facebookon, az rengeteg képet, bejegyzést, kommentet, észrevételt tesz úgy,
hogy lehetőleg mindenki lássa. Kezdetben nagyon tetszett ez a fotó-, komment-
és ember kavalkád, élveztem, hogy egyre több az ismerősöm, meg persze a
like-om, ami ebben a világban egy teljesen különálló fogalom, és ami egy
valamire való Facebook-függő napjait szebbé teszi. Ekkor már minden nap kötelező volt
Facebookozni, már csak azért is, nehogy lemaradjak valami nagyon fontos
eseményről, fényképről, vagy üzenetről, ugyanis egyre több ismerősöm kezdte
üzenetküldésre is használni az oldalt. Rengeteg képet töltöttem fel magam is,
bármilyen történésről, vagy eseményről, a szelektálás teljes hiánya mellett,
gyakorlatilag minden nap új albumot osztottam meg. Ekkor már rengeteg időt
töltöttem gép előtt, likeoltam az ismerőseim albumait, töltögettem a képeket,
kommenteltem, s lelkesen köszöntöttem fel a 600. ismerősömet is szülinapja
alkalmából, aki valójában csak egy ismerősöm ismerőse, de viccesnek tűnt
visszaigazolni. Rendszeresen használtam chatelésre is a közösségi oldalt, sokat
ismerkedtem így, s nagyon tetszett, hogy szinte bárkivel, bármennyit tudok
beszélgetni. Nem sokkal ezután megvettem az első okostelefonomat, amit a hagyományos
funkciókon kívül már internetezésre is tudtam használni. Még intenzívebbé vált
a függésem, már egész nap facebookoztam. Fényképeztem, posztoltam, becsekkoltam…
stb. Voltak olyan napjaim, amik semmi mással nem teltek, csak azzal, hogy
lájkoltam, kommenteltem, töltögettem, mert időközben ismerőseim száma ezer fölé
emelkedett, így már komoly kihívást jelentett „megfelelni” a gondosan
felépített profilomnak. Közben a csúcs modern telefonomra letöltöttem egy chat
programot, meg néhány alkalmazást, mint például fotómegosztó program. Közben
Facebook profilomat tökéletesre alakítottam, rengeteg képpel, bejegyzéssel,
kommenttel, egyfolytában aktív és online voltam, beszélgettem valakivel,
visszaigazoltam, feltöltöttem, letöltöttem, emellett legújabb szenvedélyem a
telefonchat lett. Sok ismerősömmel nem is találkoztam, sőt nem is beszéltem,
csak chateltünk. Számomra ez megint egy külön világ volt, pontosan annyira volt
személyes, amennyire én akartam, s mivel mindig is szerettem írni, tökéletes
kapcsolattartásnak bizonyult. …Egy ideig…
Lassan tudatosult bennem, hogy nekem az okostelefonom inkább
átok, mint segítség. Egy idő után másról sem szóltak a napjaim, csak arról,
hogy kinek, hol, mit kell válaszolnom. Szerintem, ha nincs kordában tartva ez a
dolog, teljesen átveszi a napok felett az uralmat. Reggelente az első dolgom,
mikor felkeltem az volt, hogy megnézzem, kaptam-e üzenetet, emailt, értesítést,
meghívót, s a nap folyamán ezt nagyon sokszor megismételtem. Egyszer csak azt
vettem észre, hogy már semmi mást nem csinálok, csak a telefonomat nyomkodom, s
valós emberi kapcsolataim gyakorlatilag megszűntek. Nem találkoztam senkivel, nem
is nagyon mentem sehova, munka közben is online voltam, meg edzés és alvás
közben is. Természetesen nagyon fárasztóvá vált így élni a hétköznapokat, de
egyfolytában az volt az érzésem, hogy muszáj ezt tennem. Milyen barát, vagy
barátnő az olyan, aki nem likeolja a barátai képeit, vagy milyen „fecebook lakó”
az, aki nem köszönti fel az ismerőseit, vagy milyen ember az, aki nem válaszol
egy emailre, vagy egy chat üzenetre?! Lelkiismeret furdalásom volt ha valakit
elfelejtettem felköszönteni, vagy nem kommentáltam a nekem írt bejegyzését
időben, ne adj isten nem likeoltam a 79. kiskutyás képét. Ilyesfajta
gondolataim voltak, s valahogy olyan érzésem volt, hogy nem tudok kiszabadulni
a telefonom által nyújtott alkalmazásokból, s ez az életem majdnem percére
rányomja a bélyegét. Visszasírtam a régi időket, amikor még nem „kellett”
mindig online lennem, s senki sem tette szóvá, ha egy üzenetre csak akkor válaszoltam,
mikor időm volt rá, vagy nem kedveltem az új profilképét, s nem attól tartottak
színes egyéniségnek, hogy egy oldalra hány képet töltök fel. Nagyon nehezen, de
sikerült gátat szabnom ennek, s bár most is rengeteget vagyok online, s igen
aktív felhasználónak tartom magam, nem erről szól az életem. Tudatosan
rendszerezem az üzeneteket is, s nem ragadok órákra a fényképek elé. Nem veszem
minden másodpercben kezembe a telefonom, s nem válaszolok minden üzenetre
rögtön. Nem volt egyszerű megtalálnom a helyes egyensúlyt.
